(A megértés ajtajának sarokvasai)

A Nyugat-bácskai Kúlán született, majd a megyeközpontban, Zomborban hivatalnokoskodó Bielitzky Károly imádta a rózsákat. Meg a könyveket. Rózsatőből volt neki vagy háromezer nemesített fajta, könyvből tízezer példány. Nem volt önző, a könyveit megosztotta a barátaival. Miként azok is kölcsönözték neki legújabb szerzeményeiket. Ebből a társasági önművelésből jött létre százhuszonöt fős tagsággal a helyi könyvbarátok köre 1857-ben. A könyveket odahaza raktározták, ami nem bizonyult praktikus cserelehetőségnek, ezért a tagság felkínálta a városnak könyvállományát, azzal, hogy Zombor biztosítsa a fundus tárolását, és nyilvános könyvtárként működtetését. Zombor 1859-ben saját kezelésébe vette át a könyveket, és ezzel létrejött a Bibliothek der König. Freistad Zombor, amit Bielitzky adóhivatalnak vezetett egészen 1878-ban bekövetkezett haláláig.
A galíciai ukrán ősöktől származó Bielitzky Károly anyja szlovák asszony volt, felesége, Budai Mária pedig magyar, ő maga a Habsburg-birodalom polgárának vallotta magát, nemzettudata elhomályosodott, elnémetesedve a germanizáció szekértolójává lett. „Mindenki tud németül” — vallotta, és ennek szellemében nem csak a könyvbarátok körében, hanem a városi könyvtárban is természetesnek vette, hogy kizárólag német könyveket szerezzen be, ami ellen a magyar és a szerb olvasókör nem egyszer tiltakozott. Zombor lakosságának ekkoriban ugyanis mindössze hét százaléka volt németajkú.
Az igazgató a nyelvi kizárólagossággal felhagyott, miután felismerte, hogy egy városi intézmény, amint a közkönyvtár nem mehet szembe a lakosság igényével.
Jó elképzelni, hogy a Monarchia-béli Bielitzky és Pilinszky családok rokonságban álltak egymással, és hogy János, a költő megtagadta Károly, a könyvtáros németközpontúságát, francia-lengyel származása ellenére a magyar nyelv elkötelezettje lett Lehajolt a tiszta forrásokhoz, a nyelvében és katolicizmusában egyaránt. Képzelgéseim nem titkolt irányadója a zene, ami nagybátyái révén igencsak közel állt Pilinszkyhez, különben nem fogalmazhatta volna meg a falevelek zenei játékát a szellőben. Hogy keveredik ide Bartók, fonográftűjével egyetemben, amivel fölemelte a sárba hullott almát? A poézis révén.
Jó elképzelni, hogy egyazon asztalnál könyököl az ateista Bartók meg a katolikus Pilinszky, és a szabad versről meg a tagoló versről diskurálnak, keresvén a tökéletes magyar versformát. A kilenc csodaszarvas legendájának anyagát a Bartók által gyűjtött, román nyelvű karácsonyi énekek adták, a librettót maga a zeneszerző fordította magyarra, Pilinszky szerint olyan kristálytiszta, magyaros, tagoló versformában, mint amilyen tökéletességigényű a muzsikája. Bartók úgy meredt a költőre, mint aki orrával kívánja felnyársalni, akár gombostűre tűzni egy folyton rezgő szárnyú pillangót. Valami sunyiságot keresett a költő mondataiban, de még inkább gondolatai közt, mert még nem feledkezett meg a nemzettudatát elhanyagoló Bielitzkyről, aki akár Pilinszky felmenője is lehetett volna, ebben biztos voltam, jó lett volna elmondani a zenetudósnak. A keresztény meggyőződésű költő nem halászott a zavarosban, őszintén vélekedett Bartók munkájáról, azt pedig nyíltan szemére vetette, hogy óriási tehetségével és egyéniségével rátelepszik zongoratanítványaira, akik a folyamatos nyomás alatt képtelenek kibontakoztatni interpretációik során saját egyéniségüket, mindennek úgy kell szólnia a próbákon és a koncerteken, ahogy Bartók elképzelte.
— Mit aggaszt ez téged, belőled se Istened beszél, hanem te szólsz ahhoz, akit Istenednek vélsz?! — kontrázott Bartók. — Ha én keresztet vetnék, azt mondanám „a természetnek, a művészetnek, a tudománynak nevében”.
A disputa észrevétlenül áttért a művészetről a hit és az ateizmus antinómiájára.
Jó elképzelni, hogy én meg ültem a sarokban, a párbeszédet figyeltem, és jobb híján olajoztam a megértés ajtajának sarokvasait. Tőlem dologtalanabb csupán Karcsi bácsi, a rózsacsősz, adóhivatalnok könyvtárigazgató volt, de előtte állt az időtlenség, nekem mag csak az idétlenkedés jutott.
Zárványt vont körém a némaságba