(1)
Alig győzöm, annyian zörgetik ajtóm és ablakom.
És azt mondja mind, hogy ő az éjszaka zenéje.
Cseleszta, doromb, kasztanyetta,
kereplő, xilofon, kolomp és szirénaszó,
mentőé, tűzoltóé, kik riasztás után azonnal
eltévednek, és mindig csak keresik, de sosem
találnak rá az örök balesetre, ahol vérébe
dermed az ártatlan és a vétkes, míg
bosszúsan kerülgeti őket az arctalan forgalom.
Az egyik lehetnék én is, és a másik is lehetnék,
egyszerre mind a kettő, kiknek az éjszakán túlról
a kozmosz súgja énekét egy aranykorról, mely egy
végtelen, történés nélküli nap volt, vagy lesz, nem tudom.
Amikor velem se történik semmi, csak egy
függőágyban olvasok, miközben zene szól.
Engem is olvas a könyv, engem is hallgat a zene.
Mire végemre érnek, megértenek. És nem tudom, ki
írt meg, semmit nem tudok kezdetemről, és végemről sem
tudok semmit, a két fa, melyek közé ágyam kötöttem,
többet tud nálam, de lombjuk zúgását nem értem.

(2)
Mindig letaglóz a látvány,
ahogy az áldozat együttműködik a bakóval:
fegyelmezetten ül,
vagy térdel,
vagy fejét a tönkre hajtja,
nem nehezíti a másik dolgát.


(3)
A holdfény a bőrömet perzseli.
A nap jéghideg.
Próbálok új nyomokat
hagyni a régiek helyett. Kiabálok,
de nem hallasz: túl közel kerültem hozzád.
Pedig csak szeretném megmutatni, amit
egy elveszett füzetbe írtam.
Ne hagyj magamra, sírj
bezúzott homlokom fölött.
S ha eltemettél, finom gyökerekkel
simogasd földalatti arcom.
S ha nőne egy búzaszál belőlem…
De hát úgyis tudod, mit tegyél vele.
És soha ne kérdezd meg, hány angyal
szívét tudná átszúrni egy tű.

(4)
A hangotok hasonlít.
Profán és apokrif.
Tiszta forrás és üres árok.
Egyik a másikat teletölti.
De a szomjúságot semmi
sem tudja elmulasztani.