Hivatásos Viszockij-emlékelhagyóval, aki találkozott már,
tudhatja, számára mit hoz a jövő.
A jövőre emlékezők versben sohasem
a jövő esztendőben emlékezők halmazát képzik.
Sohasem versben képzik azt.

Emlékeik elhagyóival menőznek,
jövőikkel jövőznek, tudhatnám tehát én is,
hogy a jövőre emlékezők halmazok helyett
újmódivatú, menő Viszockij-appot képeznek.
Mert van épp olyan, hogy vers,
és van olyan app, hogy sohasem.

Van olyan, hogy appod, anyád idejöjjön.
Van olyan elmenés, ami feljövés.
Nem fejlövést akartam mondani.
És van hivatás, és van találkozás,
és jövő is van, hívatásból,
a jövőre emlékezők emlékezethalmazában,
feljövőben, valahol.

Esztendők is vannak, meg emlékelhagyók,
akik az idejétmúlt Viszockij-appokat
cserélik újmódivatúakra
az egyre okosabb szerkezeteken.

Egyre okosabbak a szerkezeteim,
egyre hivatásosabban cserélődök.
Vagy cserélődöm, nem értek a ragzáshoz se.
Appzáshoz főleg.

Az app letörölhetetlen,
az app Viszockij-emlékeimet hagyatja el,
mígnem az utolsó ilyen is végképp elhagyódik.
Aztán elhagyat minden azzal összefüggő mást.
Néhány Viszockij-emlék
az elhagyatása előtt szakasztott az appja.
Halmaznapra feltámad.

Ezerkilencszáznyolvannyolc, nyár.
Uljanovszk, hanglemezről Viszockij.
Vászoncipőm talpa úgy forrósodik,
hogy minden Lenin téren könnyen mondom ki az errt.
Errefelé minden tér Lenin.
Errefelé orosz anyanyelvű orosztanár hanglemeztet,
a számok közt oroszul beszél Viszockijról szépen.
Menése kékítőt old az ég feljövő vizében.
Feljöv íz, valami izében.

A forróság élt, a forróság él, a forróság élni fog.
Ahogyan fordításkor hanglemeztelenít, az maga a csoda.
Minden csoda három appig tart.
Uljanovszk három hétig tart, mármint nekem.
Emeleti a panel. Emelletti, mármint velem.
Több, mint harmadiki.
Szabály, ne gyakran menjek az erkélyre,
a korlát miatt sem biztonságos. Mármint nekem.
Nem ismerhetem még ki magam
a helyes kapaszkodásban.
Kimegyek cigizni, hallom a Viszockij-hangot hanglemezről,
és az orosz anyanyelvű orosztanár
megragadó oroszhangját,
tetszik hallani ott, ahol vagyok,
a nem kimondottan biztonságos Szovjetunióban.
Meg vagyok az aszfaltba ragadva
Lenin szülőháza előtt, majdnem ötven fok árnyékban,
és még csak ötven lenne Viszockij,
hallatja megragadón az orosz anyanyelvű orosztanár.
Kúszik higanyszál, helyzet fokozódik.
A rokon rokonozódik.

Ezerkilencszázkilencvenegy, nyár. Egy éve, hogy leszerelek.
Halmazok metszetét Halmajok uniójára cserélem,
Halmajon találkozok
egy hivatásos Viszockij-emlékelhagyóval,
Halmajon tanít egy magyar anyanyelvű magyartanár,
másik szakja orosz,
Viszockij-fordító, a fordításairól beszél szépen.
Errefelé a barátom ő. Van hanglemeze is. A lejátszója rossz.
Szabály, ne menjek ki az udvarra,
az udvarból kevés tartozik a szolgálati férőhelyéhez.
Kimegyek cigizni,
megragad, ahogy hallom a magyar nyelvű magyartanártól
a Viszockij-fordítást élőben,
előtte az eredetit,
csak hogy tudjam, miért is tetszik hallani ott, ahol vagyok,
a nem kimondottan biztonságos Magyarországon.
Errefelé minden tér Szabadság.

Még csak alig több mint tíz éve halott Viszockij,
mondja a magyar anyanyelvű magyartanár.
Nyár van, mégis alig több mint tíz fok árnyékban,
lehet mert nagyjából épp azután vagyunk,
hogy április négy törölve lett az ünnepek sorából,
nagyjából az app azelőtt azért lőtt,
hogy ne kelljen megünnepelni november hetedikét.
Épp olyan appok, hogy kimennek az oroszok.
Épp mennek kifelé.
Az erkélyek a korlátok miatt egyre biztonságtalanabbak.
Az udvarok egyre inkább nem tartoznak a szolgálati férőhelyekhez.
A napok biztonságtalan appok.
Épp megszűnik a Szovjetunió.
Épp sehol nem biztonságos. Épp semmi.
Forrósodik a vászoncipő. Egyébként Halmaj Forróhoz közel lehet.
Helységnevekről beszélek, legfőképpen.
Épp ahol most vagyok, az számít,
ha körzetekről körzök, kilométerekről.
És az őrzetekről őrzeteket őrzők is számítanak még,
ahogyan számítanak
az emlékelhagyó felejtők is,
akik elfeledni igyekeznek minden tőlük telhetőt.
Hernádkakról van szó, itt vagyok app most is.

Éjjelek és appalok,
telhetik az idő akárhogy nélkülük,
a körérzet, mindig az számít.
A körzet, ahonnan a körhatárt meghúzom,
az aholottlevés,
holott kevés az emlékem sok mindenről,
olyanokról főleg, melyek számítanának most ott, ahol vagyok.
Jó tudni, hogy nem vagyok ehol.

Ehol e, sokan vannak dolgok nálam, mint az oroszok.
Kutyák. Macskák, patkányok, csupaszcsigák.
Ehol e a nem biztonságos korlátok.
Libák.
Láblógákból lehetne több.
Kakasjapán tarka, kakasamerikai fehér, kakasmagyar vörös,
pulyka is bőven.
Errefelé minden tér Manapság.
Miheztartás végett kell meghúzni körzővel köröttük köröket,
pont oda szúrni hegyeket,
ahol most vagyok.

Közel vagyok Csernobilhoz.
Mindig is annyira közel megyek Csernobilhoz,
amennyire csak lehet. Szeretni vélek közel hozzája.
Vagyok tőle keletre, Halmajon ennyire,
nyugatra, Uljanovszkban annyira.
Tehát a vászoncipő, az átforrósodó,
a Volga-part, és a Volgában a fürdés.
Az út egyedül haza a Tupoljeven.
A beszarás, merthogy egyedül vagyok a repülőteren.
Jaj, mi lesz most velem.
Merthogy egyedül jövök haza.
Merthogy megfürdök a Volgában.
Vagy megfürdöm. A ragzás, ugye, a nem tisztában levés.

Kvász a lajtos kocsiból, lájtosnak akkor még nem emlegetjük.
A lajtosat vontató traktorból
Viszockij szól, nem is érteni
miért. Rádióból, vagy a sofőr énekel. Vagy egy liba,
vagy több, vagy kakas. Nem is értem, hogy megértem.

A szódaautomaták működnek.
A villamosról belátni az UAZ gyárba,
uaz vár az erkélyen itthon, az ingás.
A nem biztonsága. A biztonság neme.
A nemnő biztonsága. A biztonság nőneme.
Az, hogy mennyire megbámulok uljanovszki macskákat.
Ereszcsatornákat. Ablakokat.
Halmajon kazalhalmazokat, sokat.

Az, hogy haza egyedül hogy jövök.
Hogyhogy az a vászoncipő, a talpa forró, a haza,
és én hogy egyedül vagyok.
Az, hogy lőn, hogy inni akarok.
És írni sohase semmiért az egészről.


*A fotókat Mátrai István készítette 2019-ben, Uljanovszkban.