Fura volt az a nap: „Gyere csak, kapitány!”
Kisinas feje tisztivel ért fel;
Kijavult a gerinc, meg a görcs valahány,
Eszement csapat élt a kötéllel.

Az agyunk kapuján
Kiszakadt a zsanér:
Kel a partok után
Lebegőn a fenyér,

Megigért csodaföld, odalátni —
A kolumbuszi az, s magelláni.

De a partok előtt
Kiveszett a remény —



Noha nyomtam erőt,
Csak a zátony enyém!
Azok ott a menők —
Kihívójuk a cél…
Vagyok én, de nem ők
Ez a szikla-pecér.

S ment a flotta tovább, a tucatnyi fivér,
Bár, ki jobb, az a könnyeit nyelte.
Nem ragadt a regatta le — mit nekik én! —
S az „Adieu!”-t a vitorla libegte.

A vihart meg a sorsot
Anyázva kiszállt,
Idehagyta a boltot —
A brancs disszidált.

Két lövés zaja jött szalutálni —
Hát — kolumbuszi „Pá!” s magelláni.

Teli habbal a szám,
Mer a víz elapadt,
S csupasz így vagyok ám
A fedélzet alatt.
Mocsok ült e kevélyre
(Tagadja a frász),
Ide nézz a fekélyre,
De szúrt seb az ász!

Nos, egy ágyu okozta e bordatörést,
„Csukaorr” sebezett faron itten;
Horogujjú kalóz szakított fura rést,
S kifilézte egy csáklya gerincem.

Vén gitár jut eszedbe,
Ha nézed a kílt:
Hasfalam kireszelte
Ragyásra a szirt.

Telitölt nyomorom szaga dosztig:
A sóval átitatott is oszlik.

Vérem issza, hol ér,
Itt cikázik a szél,
Orrba, tatra elér,
Végcsapást idemér:
Rongy szelek közepett
Éjt-nap állok azér —
Lelket így szögezett,
Vert a sok kutya szél.

Mint ivászat után fenekestül a rend,
Szelek, épp olyan itt, de sokallom —
Jobb, ha óborom elnyelik ők odalent,
Sőt — emeljenek át a korallon!

Ebbe mindig is hittem,
Aki vad, remél.
Mi is kell nekem itten?
Nem a csalfa szél.

Gebekézre hajaz ma az árboc,
S a vitorla nyanyák szügye: ráncos.

Csoda nyolcadik essen:
Egy jószívű ár
Lesodorja a testem,
És élteti már.
Friss a permet, amint
Szentel és tabut old —
Száll vitorla megint,
Ér dagad, kel a holt.

Utolérem és kérem a többi hajót,
Ne feledje, ki tett ki a taccsra.
A személyzetet engedem, azt, aki volt,
Haragot sose tartok a brancsra.

Hanem itt odalett
A szokott kötelék!
Ne szoríts ki, korvett,
Hülye vicc ez, elég!

A tesód lemaradt,
Na de már szabadult…
Kicsit balra, fregatt —
Van elég szabad út!

Ide jutni! Kisült:
Legyek én menekült…
Aki zátonyon ült,
Az örökre kidűlt?!
Minek ölre nekünk,
Ha hajók lehetünk?
Sok a víz, lebegünk,
Sok a föld, kikötünk —

Az igérten, a jón, a titánin,
A kolumbuszin és magellánin.

1971


Jegyzet: A gejzírvölgy titka című kalandfilmhez (a „szovjet Avatarhoz") készült két másik dallal együtt, de egyik sem került bele. (Az eredeti cím: Земля Санникова.) A filmet 1972-1973-ban forgatta a Moszfilm Stúdió. Viszockijt felvillanyozta a fantasztikus történet. Ő a kalandor Kresztovszkijt, Vlady pedig az expedícióvezető Iljin menyasszonyát játszotta volna, de a dalok adásba kerültek a Deutsche Welle rádió orosz nyelvű adásában, aminek nyomán Viszockijt lázadónak, disszidensnek mondták, s kihagyták a filmből. (A Szovjetunióban „Német hullámként" emlegetett rádióban Viszockij olyan szerzőkkel került egy sorba, mint Szolzsenyicin, Szaharov, Bulgakov, Paszternák.) A Gejzírvölgy forgatásának előkészítését egyébként is botrányok kísérték, pl. a színészek fellázadtak a két (!) pályakezdő rendező ellen, és a Moszfilm nem a rendezőket, hanem a színészeket cserélte le. A külső felvételeket egzotikus és gyönyörű helyeken készítették, ami Viszockijnak nagyon kedvére való lett volna. Maga a kész alkotás — főleg most, 2020-ban újranézve — felejthető, csak a Mahmud Aliszultánovics Eszambájev alakította onkilon sámán játéka égett bele az agyamba. Viszont a három dal (a filmtől függetlenül) jelentősnek számít Viszockij verseinek sorában. Az itt közölt fordítás 2020. október 3-án készült el.