„Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt”, ezt dúdoltam ezen a rettenetesen szép napon, november hatodikán, a Nyugatból kitiltattam, Osvát és a bongyor hajú nők lakmároznak keselyűként lelkemből, persze Babits, a márvány homlokú ott trónol Veled, akit szerettem, Egy dög, szemüvegem párás a Zeneakadémia előcsarnokában, az vagy, az vagytok, és Ma mégis itt ülünk majd. Wágner, te vagy a megmondhatóm, mennyire kín nekem ez az 1923, a spanyolnátha már csak emlék, sírfeliratok, kiszabadul minden szent bolond, a Nyugat nem közöl. Babits egy dög.
Nem tudom, miért jöttem ide, egész egyszerűen nem megy ki a fejemből a dallam, ez Szvit, amit csak Kodály miatt vállaltam, a direktóriumi sorcsapás ellen, ha ő nem, én sem, Egy dög, hívott Sugár, épp a vécén ültem, amikor becsöngettek, megmerevedtem, az a dög, aki biztos Ditta miatt jött, megvárta, míg kijövök kínos lassúsággal, kezeim látványosan törölgetve, és lehandoltunk, jó, olvastam ennek a Gáborjáninak néhány versét a Nyugatban, legutóbb Osvátnak címezte. Ez mindig szerelmes, ezt csak úgy mellékesen mondtam Dittának délután, mikor a fény éppen abban a sávban csorgott rá az asztalunkra, ahol a méz aranylott egy befőttes üvegben, hogy szívem szakadt belé, milyen hangokkal lehetne ezt végtelenné tenni, Ditta mosolygott, ő úgy hallotta, Babits ,mester elszerette a menyasszonyát ennek a Gáborjáninak, ennek a Bethlen kitüntetettnek aki nem használja a nemesi előnevét. Szabó. Ez egy Szabó, aki maga akar emberkedni, nem felkapaszkodni.
Sugár nem tudom, mit gondolt, meghívott mindenkit, aki egyáltalán megmaradt, de sajnos halottakat is: Kaffka Margitot és a dög Babitsot is. „E gőgös vázra mint nyiladozó virágra nézett alá az ég szeme”, Apám, szerelmem, angyalhajak rebbenése barna balkonon, most már mindig így lesz? Szerelmeket álmodok női kartonokra, álmodozó, „hogy rettenetes elhiszem” kirakóst jáccék mennyei fruskákkal? Hogy kerül ide Bartók? Mikor 1918-ban leszálltam a vonatról, hadiérettségi után bevonulva, mintha ott állt volna szikáran a rámpán, én Wágnert dúdoltam, ő meg sírt. Miért van itt? A feleségeink miatt? Ez egy ilyen dögletes év, kirúgja az asszonyát és elveszi a fiatalka Dittát? Tőlem elragadja az a dög a szerelmem és megházasodom rettenetemben? Mindenki ennyire menekül a kíntól?
Biztos azt hiszi, miatta jöttem. Semmi közöm hozzá. Osváttal beszéltem, Szabó halott ember, egy senki, Babits leírta. Nem értem. Balázs Béla szürke arca van előttem, aztán ahogy elrepül a Vérmezőről. Egy dög, ez hív, ez a vers, Adyról álmodtam éjjel, Ditta szerint meg akarom váltani a magyarságot ebben a rettenetes helyzetben, a Szvit is ezért, együtt a budapesti egyesülés 50. évfordulójára, minden nemzetiség zenéje. Csőd. Arab zene kószál az összetört lelkemben.
Törölgetem a szemüvegem, hajamba fúrom ujjaim, Babits nyakkendőjét látom minden novemberi faágon, a fiákerek úgy galoppíroznak el, mintha menekülnének. Kijöttem. Nem bírom elviselni ezt a fülledt méltóságot, a matinék sznobériáját, Kosztolányi gúnyos vihorászását. Kodály úgy állt a díszpáholyban, mint aki most fogta fel, hogy magyar. Hogy az lehet. Bartók lép ki, Ditta oson mellette, remek, ő se bírta. Bemutatkozzam neki? Minek? Szerelmem, jövöm vár és a tompa szürkület, a soha nem kielégülés. Kékszakáll a pesti alkonyatban. Bartók szerelmes, ezt soha sem fogja tudni.
Elég volt. Ez a Szabó neuraszténiás, úgy veti a haját, látványosan, mintha csak nők lennének körülötte. Irigylem? Lehet. Egy dög, „én őrzöm, isteni szép lényegükben őrzöm elrothadt szerelmeimet!”, kétségbeejtően megszólít. Menekül és én is menekülök? Ady rettenetes volt, zokogtam, ha találkoztunk. A zeném, a Szvit, ad-e reményt? Van-e remény?