Nem szeretem a végzetszerűséget, a hideg cinizmust, a tömött arénákat. Nem tudom, nekem Viszockijról mindig Edu jut eszembe. Talán „a válla fölött bizalmas sorait olvasó”-ról vagy arról, hogy Edu (Rózsa Flores Eduardo) nemcsak oroszul tudott, hanem ott is tanult, Minszkben.
Aztán persze az a bizonyos est a Trafóban. Ott biztosan megjelent Viszockij szelleme. És nemcsak a „megszakított társalgások”- ról vagy a „félmegoldások”-ról. Nem tudom. Nem tudom, ha nem lenne vírus, hogyan élnénk. Akkor is bezárkóznánk, vagy akkor is direkt kocsmáznánk, mint nem régen egy PIM-est után a régi időket idéző hangulatban, mikor a tizenegy órai kötelező zárás után még kihoztak nekünk az utcára két felest meg egy sört, és azonnal ott termett egy rendőr, hogy visszaparancsolja őket. Hej, vírus, vírus, meddig vagy még velünk? „Я не любю”, nem szeretem — énekelte Viszockij —, „ha hátba lőnek”. Edut vajon hol találták el? Lelőtték-e egyáltalán? Ő hozta ki az öszödi beszédet, vagy más? És mi lett a kertjében a Sztálin fejjel?
Я не любю. Az orosz és az angol gazdag nyelvek, rengeteg képpel, árnyalattal. De mégsem tudják megkülönböztetni a szeretet szót a szerelemtől. És ezt én не любю. Mindazonáltal az orosz irodalom és nyelv legalább olyan szép, mint az angol. Persze ez itt most logikátlannak tűnik. Persze a „pletykát” már gyűlöli. „Ненавижую”. Kár, hogy a negyven év alattiak már nem tudják elolvasni. Gyűlölöm. Nyenávizsuju. Magyarul: látni sem bírom. Ez szép. Naná, hogy a „gyűl bennem a méreg” szintén szép.
Ja, igen, a Trafó. Hány éve történt? Tizenöt? Húsz? Mindegy is. Erdődi Gábor műfordítónak több kötete jelent meg, Dylan Thomas-, Jeszenyin-, Yeats-versek fordításai, annak volt a bemutatója. Huzella Péter számosat megzenésített közülük, így, ha jól emlékszem, négyen ültünk fent a pódiumon: Péter, Gábor (nem Péter Gábor!), egy gyönyörűen szavaló hölgy, akinek a nevét sajnos elfelejtettem; és jómagam. És a reflektorok egyenesen a pofánkba világítottak. Zavarban csücsültem ott, nem szeretek egy lámpának beszélni. Nem szeretem azt képzelni, hogy Péter Gábor előtt ülök egy kihallgató szobában, valahol az Andrássy úton! Я не любю! Sőt, kifejezett utálom! Látni sem bírom. Mindegy, elkezdtük. Azt elfelejtettem mondani, hogy a versek mind nagyon szomorúak voltak, halálról, beteljesületlen szerelemről, komor fellegekről, testi és lelki fájdalmakról szóltak. (Viszockij szelleme lebegett felettünk?) Azért is gondoltam, oldom egy kicsit a beszélgetést, meg akartam kérdezni Huzellától, hogy min dolgozik most együtt Zalán Tiborral, de a vallatólámpa miatt tévedésből azt kérdeztem, hogy min dolgozik Péterrel. Péter, vagyis Huzella várt egy kicsit, aztán azt mondta, hogy ők össze vannak kötve. Nekem nem esett le, és megismételtem a kérdést, csak mikor a lámpa mögötti arctalan publikum kuncogni kezdett, akkor esett le, hogy hülyeséget beszélek. Mindegy, gondoltam, menjünk tovább, bár nem szeretem a félmegoldásokat, mondta volna Viszockij.
Ekkor Huzella — aki — mint most már tudjuk —, örökre össze van kötve a keresztnevével —, elmesélte, hogy még '90 előtt Moszkvában játszottak Jeszenyint, de a terembe csak a nagy háború hőseit engedték be, rengeteg plecsnivel a mellükön. Sokakat tolószékben gurítottak a nézőtérre, és néhányan minden bizonnyal elhunytak a hosszú előadás alatt. A többi meg tök süket volt. A végén azért odament hozzájuk egy öregasszony.
— Édes gyermekeim — mondta nekik gyönyörű magyarsággal — Jeszenyint csak gombos harmonikával szabad játszani. Állítólag Zalka Máté, vagyis Lukács tábornok özvegye volt. Legalábbis így emlékszem, mintha Huzella Péter így mesélte volna.
Erre aztán már hangosan nevettek a Trafóban. Ezután következett a szomorúbbnál szomorúbb versek felolvasása. Talán még a híres Fekete ember is elhangzott Jeszenyintől. (Valamiért folyamatosan Viszockijt írok Jeszenyin helyett, nem győzöm javítani. Talán mert őt is üldözték, ahogy Jeszenyinit a GPU, őt meg talán a KGB, de a hivatalos körök biztosan a Farkasvadászat miatt.)
És az est végén a szomorú dalok után Péter a fülembe súgta: kérdezd meg Gábort, lesz-e dedikálás. Megkérdeztem. Lesz, felelte Gábor. Ok, akkor bemondom. Bemondtam. És akkor a szék nagy reccsenéssel összeroskadt alattam, én pedig eltűntem az asztal alatt. A vezetőnő a nézőtéren kitört tomboló röhögés közepette rohant fel egy székkel a pulpitusra. Hamar vége lett a műsornak. De még előbb sokan vigyorogva és a rekeszizom-rázkódástól hétrét görnyedve csapkodtak hátba, és azt kiáltozták, hogy fergeteges est volt. Végletes. Nem volt félmegoldás. És azalatt, míg a vezetőnő rohan fel a székkel, hogy kikaparásszon engem az asztal alól és a termet betölti a mindet elsöprő kacaj, szóval ezalatt lövik le Edut Bolíviában, akasztja fel magát (vagy őt?) az aranyhajú Jeszenyin és kap szívrohamot Viszockij a moszkvai olimpia alatt, a tömött arénáktól távol. Mert „Piros zászlók előtt vér festi hó színét”. Isadora Duncan és Marina Vlady helyett Facebook és Twitter. Ezek maradtak. Ezek maradnak? Nem szeretem. Я не любю.