Korán érkezünk Tiszaörs-fürdőre.
Marad némi idő a merengésre, másodszor vagyok itt.
A fürdő csendessége megérint.
Időutazás ez.
A panzió előtt, a padon, Liebhauser Jánossal találkozunk. Ő is korábban érkezett. Ismerkedünk, találjuk a szót.
Szeretem figyelni az arcokat.
Karakteres arca van, szép szakálla, tiszta szempár — az emberben megmarad.
Délután előad. Mészöly Miklós lázadásáról, A PAD-ról. Az előadáson tudom meg. Beszél és képeket vetít — megelevenedik Mészöly alakja.
Elgondolkodom, mennyit olvasunk, mit és mi mindent nem, pedig szeretnénk... mennyi a hiányosság — és egyre több.
Jó itt lenni.
Kétoldalamon Emese és Tomi, az előadóteremben barátok, új arcok és régiek. Én a helyemen, majdnem otthonosan.
Marosvári Katával előadunk - „Miből készül, hogyan készül” — az idei Szabó+ Bartók művészkönyről... furcsa helyzet... Kata Amerikában.
Az online kapcsolásig Mikita Gábor beszél a Légyott-kiállításokról. Az idei kiállítás anyaga szétterítve az asztalokon, testközelben, kézzel foghatóan — már-már performansz rátalálni a keresett munkákra... és Katára. Próbálkozunk Leventével, nehézkes a kapcsolatfelvétel.
Vörös István felolvas.
Megment a Viber, Kata kihangosítva az okostelefonon.
Tudom, hogy izgul — én is. Könyököm az asztalon, mobilom a kezemben — hallgatjuk. Beszél a művészkönyv jelenségéről, mint megnyilatkozási formáról, gyűjteményekről, elhelyezi könyvünket ebbe a jelenség halmazba. Beszél a munkáiról, miből és hogyan — balkézzel mutatom az illusztrációit. Idén ő vitte a nehezét... taps... én jövök, ő velünk marad.
Peter Bennett, brit művész felfogásában, a könyv az „emlékezés edénye” — ekörül forgolódom rövid mondandómban, közben furcsa időnkívüliség érzése — megszokott útitársam — kísér ezekben a helyzetekben.
Vacsora — bőségtál, a palacsinta-adag már túlnő rajtam.
Nincs megállás. Jön Berka és Székelyhidi.
Az előadás: Attila ül, Zsolt ül. Attila ül, Zsolt áll. Attila iszik, Zsolt inna. Attila ül, Zsolt fekszik, áll a függöny mögött, kúszik az asztal alatt. Attila ül. Beszélnek, felolvasnak — és minket, akik részesei vagyunk megemelnek.
Reggel van.
Csend van.
A nagy medencében lassan tempózok. Pára száll fel a víz tetején. Alig vagyunk ketten-hárman. Érkezik Vass Tibi és Nóra. Tibinél a fényképezőgép, az elengedhetetlen, szeretem nézni ahogyan fotóz, ahogy lát bennünket, amiket észrevesz...
Nórával biztosítják a hátteret, amiben „jó itt lenni“.
Délelőtt Petőcz András magával ragadó előadása, online-élőben, otthonából, székéből. Erdély Miklósról beszél.
A ’90-es években, pályatársakkal ismerkedve, innen is-onnan is Erdély Miklós neve folyamatosan felmerült. Éreztem, mennyire megkerülhetetlen a hagyatéka.
Átfogó előadás ez Petőcz Andrástól. Egykori barátként, tanítványként idézi meg Erdély Miklós összetett személyiségét — nem csak a képzőművészt, hanem az irodalmárt, az építészt, a gondolkodót. Nagyon fontos kérdésekről beszél Petőcz. Az alkotói életmű rendezettségének fontosságáról, a ’70-es, ’80-as évek művészi szabadságáról, a ma tapasztalható bizalmatlanságról, arról, hogy félünk egymástól. Elmondja, felemelte őt, hogy vasárnaponként Erdélyt hallgathatta.
Ma nem ülünk le egymás kertjében, nem hallgatjuk a bölcsebbet. Mindannyian veszítünk.
Másfél nap.
Kötelezettségeim miatt nem tudok tovább maradni.
Jó volt itt lenni.
Jó volt ott lenni.
Vass Tibor megfogalmazásában, libabőrös lettem.