alacsony és csúnya
nevenincsszínész
így mondták
második felesége
lyudmila abramova
szülei az első
találkozás után

de az első
találkozás után
már késő volt
így mondani
falrahányt bors
ó mert ez első
találkozást
megelőzte
több elsőbb
és egy legelsőbb

mert ekkor már
lyudmila
nem látta
a fától az erdőt
vagyis viszockijtól
a jelentéstartalmat
így történhetett hogy
az alacsony
csúnya és nevenincsszínész
kifejezések előtt nem volt
negatív előjel
csak viszockij arca

lyudmila naphosszat
ábrándozott az
alacsony és
csúnya szavakon
olykor ideemelte
a nevenincsszínész
kifejezést is
felöltöztette azokat
artisztikus szépségbe
romlatlanságba vágyba
ragyogószemségbe

nem szertartás volt ez
öntudatlan halk mozzanat
szeplőtelen újjászületés:
ahogy az alacsony
csúnya és nevenincsszínész
szavakat meztelenre
vetkőztette szép
kezével keresztvíz
alá tette ünneplő ruhába
bújtatta mindhármat
és azok átlényegültek

és amikor a
legszebb orosz
szavakról kérdezték
évezredekkel viszockij után
is így kezdte a
felsorolást:
nyizkíj, nyekraszivyj...

Azonosíthatunk egy embert egy tüdőből feltörő fájdalmas sóhajjal? Definiálhatunk egy életet textusokba, szembogárba, akkordokba bújtatott segélykiáltással? És nem minősül-e álnaiv írói cselekedetnek az előbbi két mondat végére kérdőjelet tenni?
„Még a templomban sem, / még az Úr előtt sem, / nem úgy megy, / ahogy kéne” — panaszolja a tragikus sorsú szovjet-orosz bárd hitvallásszerű versében, aki szenvedélybetegségei okán eleinte kortyról-kortyra, később ampulláról-ampullára elfogyasztotta életét. Felesleges lenne megtéveszteni önmagunkat azzal az elhárítással, hogy az idézet mindössze egy önkényesen kiragadott gondolat életművéből, s nem több, mint pillanatnyi impresszió, múló hangulat. Ilyen kauzális viszonylatban a XX. századi szovjet-orosz irodalom megzabolázhatatlan művészének negyvenkét évbe zsúfolt élete is csak egy pillanatnyi impressziónak, misztikus jelenésnek tűnhet, ám jóllehet, sajátos hangvételű, időtálló költeményei, szerepmegformálásai — s egyáltalán a viszockijizmus — ma is foglalkoztatják a kor emberét, számos művészeti ágra megtermékenyítőleg hatnak napjainkban is. Okkal mondja Stier Gábor a Viszockij-kultuszra reflektálva, hogy „az emberek döntő többsége nyolc évtized alatt sem hagy különösebb nyomot maga után. Az örökléthez azonban néhány kiválasztottnak a fele is elég.”
Hogy a szó szakrális értelmében valóban kiválasztott volt-e a bárd, nem tisztünk eldönteni, ám ha a definícióval páratlan tehetségére, karizmatikus alkatára, szuggesztív, gyermekien őszinte vallomáslírájára teszünk utalást, valamint arra az erős és direkt hatásra, amit a közönségre gyakorolt, s amely elől lehetetlen kísérletnek bizonyult a kitérés, alighanem helytálló a terminus.
Amikor Viszockij úgy döntött, hogy gitárral a kezében kitárulkozik a világ előtt, „elmondja hát mindenkinek” véleményét, esendőségeit, fájdalmait, még nem tudhatta, hogy a világ micsoda rajongással, érdeklődéssel, feltétlen szeretettel válaszol majd a brezsnyevi éra fenegyerekének sajátos vallomásaira. / Testem, ha vézna, roskatag lenne, / Akkor erkölcsöm volna erős, / Alkalmi cafka nem kéne egy se, / S nem lennék soha szeszt vedelős /¹  — olvashatjuk a sorokat Cseh Károly fordításában a Tilalmakat szegve című versválogatásban, mely a költő halála után csaknem negyed évszázaddal, 2004-ben jelent meg Magyarországon az első Viszockij-kötetként. (Ezt követte 2005-ben a Farkastörvény, majd 2008-ban a Végzet dalai című kötet. A három kiadványban összesen mintegy kétszáz verset olvashatunk.)²  
A kétségbeesett hangvételű fohászként megjelenő sorok mellett frappáns és áthallásos a könyv címe is, ami jóllehet Viszockij habitusát és viszonyulását is megrajzolta a brezsnyevi politikai hatalomhoz. „Nem engedelmeskedem az állami kurzusnak. Sohasem fogom követni őket! Ez minden!”³ — mondja kategorikusan a ’70-es évek közepén egy interjúban az öntörvényű gitáros költő.
Viszockij úgy élt, mintha sosem tévesztette volna szem elől a figyelmeztetést, miszerint az orosz népnek kellenek a tragikus hősök. Halálának körülményei máig tisztázatlanok, így meglehet, sosem követett el öngyilkosságot, mégis negyvenkét éven át folyamatosan öngyilkosságot követett el.
Hát elsősorban ezért nem lehet jókedvűen beszélni Viszockijról. Írni sem lehet. Akkor sem, ha történetesen Miskolcra látogat. Halála után négy évtizeddel. Egy emlékkiállítás erejéig legalábbis. Tisztelettel és főhajtással azonban igen, miközben — miérteken eltöprengve és időnként nagyokat hümmögve — megidézzük a vele való nagy találkozásokat. Mindemellett szólunk egynéhány Viszockij-műről — és ennek analógiájára a társművészetek figyelemre érdemes önálló alkotásairól, adaptációkról, fel- és átdolgozásokról —, amelyek a magyar fülnek kiváltképp jólestek.
A hatvanas-hetvenes évek fordulójára Vlagyimir Szemjonovics Viszockij fogalommá vált, többmilliós rajongóköre alakult ki, dacára annak, hogy hazája — életében — nem ismerte el művészetét, versei nyomtatásban csak halála után jelenhettek meg. A brezsnyevi korszak ikonját ugyanakkor eltéphetetlen szálak kötötték hazájához, szenvedélyesen szerette szülőföldjét, s a mellőzöttség ténye szülhetett olyan feszítő anomáliát, amely alighanem önmagában is elegendő okot adott arra, hogy pótszerekhez meneküljön, s életútjára az utókor kesernyés szájízzel emlékezzen. Hazája mellett szenvedélyesen szerette a nőket, a színpadot és a vodkát. Jóllehet, mindannyian viszontszerették — a nők, a színpad, a vodka, végezetül a morfium is —, rövid élete mégis örökös kielégítetlenségben telt. De vessünk egy pillantást arra, hogyan vált az „alacsony és csúnya, nevenincs színész”⁴ — ahogyan második felesége, Lyudmila Abramova tudós szülei jellemezték a férfit — egy korszak szimbólumává.
Életében először 1958-ban vett gitárt a kezébe, a Bolsoj Karetnij utca 4. szám alatti garzonban. Innen vezetett útja az ország legnagyobb stadionjaiba, melyekben három évre rá már koncertezett. Első dalainak egyike — A tetoválás — 1961-ben jelent meg. „Ez a mély hangú, beszédhibás kölyök színpadra lépett és énekelni kezdett. Úgy élt, ahogy énekelt: túlfeszítve. Az utolsó hangjegyig. Imádta a sebességet, állandóan mozgásban volt gyerekkora óta. Az ő belső ritmusa teljesen más volt, ezt a ritmust verte ki a húrokból” — ekképpen emlékezett vissza a kezdetekre a Prime Cinema kisfilmjében az első feleség, az érdemes művész, Iza Zsukova, aki manapság nagymama-szerepeket játszik, 1956-os megismerkedésükkor végzős színinövendék volt. Alkoholproblémákkal ekkor még nem küzdött. 1964-ben azonban már igen. Jurij Ljubimov rendező azok közé tartozott, akik a szuggesztív szovjet-orosz költő tehetségét hamar felismerték, és a rosszalló vélemények ellenére befogadta — mi több, 1964-ben ő maga hívta — a Taganka szerveződő társulatába. Viszockij — akinek magnetofon-felvételeken egyre inkább terjedtek tiltott versei, persze félszamizdat-jelleggel — ez idő tájt már viszonylag népszerűnek mondható előadó volt, ám a művészet legfelső fokára színházi szerepeivel léphetett, vélekednek jó néhányan. Iza Zsukovához hasonlóan többen úgy tartják, közönségét azért tudta hatása alá vonni, mert nemcsak eljátszotta szerepeit, hanem megélte azokat. Miképp Stier Gábor mondja, „tudott politikus, szerelmes és szatirikus is lenni, ugyanis ő az orosz lélek minden húrján játszott.” Hasonlóképpen szólt a szuggesztív színész-költőről Sz. Tóth Gyula: „Viszockij érzelemmel mozgósított értelmet, értelemmel gyújtott érzelmet, és mindezt vodkával lendítve.”⁵ Az utolsó tagmondat, s egyben alkoholizmusának evolúciója azért is figyelemre érdemes, mert ekkortájt már közvetlen környezete is tudott eszkalálódó függőségéről, mégis legyintve bagatellizálták azt el. „Azt mondták nekem, nem kell felvenni őt, mert szenvedélybeteg. De én filozófiai magasságból álltam a kérdéshez” — mondta Jurij Ljubimov rendező. — „Még egy italozó ember Oroszországnak ide vagy oda már nem számít. Kiugró költői tehetsége viszont annál inkább.” (Viszockij életében meghatározónak minősül e találkozás, hiszen haláláig a moszkvai Taganka Színházban dolgozott, ahol mintegy húsz szerepet alakított, köztük a Hamletet.)
Az igazságkereső, belső tűztől égő, örök kielégületlenségben szenvedő, lázongó orosz művészlélek — mely jelzőkupac létjogosultsága azzal indokolható, hogy általa vélhetően hitelesebben rajzolhatjuk meg karakterét — sorsát determinálta a szerencsétlen kor, melyben élnie adatott. De vajon foghatjuk-e az üldözött művész minden sérelmét anomáliákkal terhelt korára? Reumás szívgyulladásának ténye — amit tízéves korában diagnosztizáltak nála — bizonnyal kihatással volt életsebességére, fanatikus munkatempójára, hiszen a kórkép vészcsengőként hatva folyamatosan arra figyelmeztethette, napjai meg vannak számlálva. Életmódjának okait nem tisztünk keresni ebben az értekezésben, ugyanakkor ahhoz, hogy komplexitásra törekedve idézzük meg a XX. századi szovjet-orosz irodalom megzabolázhatatlan alakját, szólnunk kell habitusáról, lelkialkatáról. Mint ahogyan szólni kell szerelmeiről, akik — jól vagy rosszul, de — a legkülönfélébb módon igyekeztek megmenteni őt: alkoholtól, kábítószertől, önmagától. (Marina Vlady ténylegesen is, amikor 1969-ben koncertjét követően elpattant torkában egy ér.)
Kérészéletű boldogságok időnként azért bekopogtattak hozzá: a Bolsoj Karetnij utcába, a Malij Gruzinszkij utcába, a Tagankába. Ez utóbbiba egy szlávos szépségű színésznő képében. Élete egyik mérföldkövének bizonyul az 1967-es esztendő, különösképp annak nyara, amikor is először pillantotta meg harmadik feleségét, a „Boszorkányt.”
„Valószínűleg meghaltam, / lehunyom a szemem, / mégis látom Őt!” — énekelte ’67 nyarán a gitáros Hamlet, miután találkozott Marina Vlady-val. A Boszorkány című misztikus melodrámában nyújtott alakításával befutott francia-orosz színésznőt a Taganka Színház egyik főpróbájára hívták meg a ’67-es moszkvai filmfesztivál vendégeként, s Viszockij ettől a pillanattól kezdve minden erejével azon dolgozott, hogy a Boszorkány fogságába kerüljön. Szerelmük megörökítésében számos magyar művésznek szerepe van, Mészáros Márta rendező jegyzi az egyetlen filmet, amelyben a két világhírű színész együtt játszik, s ugyancsak jelentős magyar nyelvű produkcióként említik⁶ Hobo Földes László Viszockij-interpretációit, valamint a Ballada a két sebzett hattyúról című darabot. Végzetes szerelmüknek állít emléket a Nemzeti Színház által műsorra tűzött 130 perces zenés játék, melyet Vidnyánszky Attila alkalmazott színpadra, forgatókönyvét Földes László írta Marina Vlady Szerelmem, Viszockij című könyve felhasználásával. (Hobo munkásságáról egyébiránt a filmcsillag úgy tartja, az egyetlen zenész, aki nem az utánzás művészetén keresztül kísérli meg Viszockij dalainak megjelenítését.)⁷  Előbbi 1977-ben készült monodráma előkészületeire, férjével való találkozásra Marina Vlady így emlékszik vissza: „…hosszú ideje nem találkoztunk egymással. A filmforgatáson büszkén mesélte, hogy már egyetlen kortyot sem iszik. Nem hazudott! Valóban abbahagyta az ivást. Helyette keményebb szerre tért át, a morfiumra.”
Noha megismerkedésük pillanatától toronyként magasodó akadályokkal kellett megbirkóznia szerelmüknek, amit hol az orosz bürokrácia, hol a pénztelenség, hol a géniusz szenvedélybetegsége emelt egyre grandiózusabb méretűvé, kétségkívül az utóbbi kihívás volt az, amelybe beletörött bicskájuk. Marina vízumot kapott a Szovjetunióba — nemzetközi kapcsolatainak köszönhetően férje a világ számos országában, többek között hazánkban is koncertezhetett —, együttlétüknek ekkortájt már nem a politikai hatalom emelt gátat. A filmcsillag korábban említett Szerelmem, Viszockij című itthon is nagy népszerűségnek örvendő visszaemlékezés-könyvében így ír viharos kapcsolatuk utolsó szakaszáról: „A padlón üvegek szanaszét, mindenütt csikkek. Emberek fetrengenek a sarkokban. Egyikőjüket sem ismerem. A kezedet nyújtod felém. Egész testemben reszketek. Elkaplak és viszlek haza.”⁸ 
Rezignált hangvételű, a szerelem, a kétségbeesés és a tehetetlenség árnyalatával átitatott panaszok ezek, amelyek sokadik megmentési kísérlete után, tüdőből feltörő fájdalmas sóhajként törtek elő a nőből. Marina ’79-ben, Velencében találkozott utoljára Viszockijjal, aki — a sors furcsa fintoraként — akkor fejezte be Mihail Svejcer Kis tragédiák című filmjének forgatását. Pár hónappal később aztán az életét is befejezte. Marina Vlady keze ekkor kevésnek bizonyult a megmentéshez. Mint ahogy korábbi feleségei, Iza, Lyudmila féltő kezei, forró ölei, szenvedélyes szerelmei is. Alighanem ezek voltak Viszockij kis tragédiái. Persze van itt még egy aprócska tragédia, amiről talán érdemes szólni: például ha valaki — történetesen egy művész — melankolikus lelkialkatnak születik. Mert ez esetben valami grandiózus méretű űr, megfoghatatlan kétségbeesés, áthatolhatatlan gyötrődés gyakorta súgja a fülbe, hogy „Semmi sincs úgy, ahogy kéne.”⁹
Ezt súgja akkor is, amikor pedig úgy van.


¹ Tilalmakat szegve. Vlagyimir Viszockij versei és dalai (szerk. Viczai Péter). Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2004. 56. p.
² Viczai Péter: Az élő Viszockij. https://moszkvater.com/az-elo-viszockij/
³ Végh Attila: Viszockij feleségei.knm https://www.youtube.com/watch?v=zJoubZy6vdA
⁴ Végh Attila: Viszockij feleségei.knm https://www.youtube.com/watch?v=zJoubZy6vdA
⁵ Viczai Péter: Viszockij nyomában, avagy a Nord-jelenség. Versek, dalok, anekdoták. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020. 120. p.
⁶ Marosi Lajos: Viszockij hatvanöt éves lenne, de nem annyi. In.: Pannon Tükör. 7. évfolyam, 5-6.szám, 2002. szeptember-december. 31. p.
⁷ Vö.: Viczai Péter: Viszockij nyomában, avagy a Nord-jelenség. Versek, dalok, anekdoták. Hungarovox Kiadó, Budapest, 2020. 34. p.
⁸ Marina Vlady: Szerelmem, Viszockij. Magvető-Tálentum Kiadó, Debrecen, 1989. 77. p.
⁹ Vlagyimir Viszockij: Az én cigánydalom. (Ford.: Földes Hobo László, Marosi Lajos)