Hajnóczy Pétert olvasva

A vadászat ott kezdődik, hogy bekerítenek.
Mire észreveszed, hogy kipécéztek, már késő. A díszletek mögött a ketrec rácsai, beépítve vagy sem, csak esztétikai különbség. Kafka tudna róla mesélni. Csehov. És sokan mások. Apád is.
Előbb a távlatot. A legkülsőt. Amiről álmodtál egykor. Ami álmodott rólad, talán. Ami sosem derül ki. Folyó, amibe lépni egyszer sem lehet. Ellendialektika. Rád szűkül, mint a gyerekruha. Szűkölhetsz. A végén.
Apád a rácsos ágyban. Magadat láttad, azért irtóztál tőle. Nem volt mit mondani. Nem is lesz. Hogy a szarodat eltakarítja-e valaki, a végén. A perspektíva maximuma.
Előreszaladtam. Vagy vissza. Előbb a legkülsőt, amit magad sem hittél valónak, fel sem tűnik, ha elvész. Hiszen csak álom. Ábrándozás az élet megrontója. Tegyük lejjebb a lécet. Tűzzünk ki reális célt. Hasznosat, elkötelezhetőt. Az elköteleződés majd segít. Irányt szab, célt és rendet.
Mit köpködsz? Magadat köpöd szembe? Ha elfogadhatatlan, rövid úton kinn találod magad az utcán. Hajléktalan. Ma így nevezik a pária embert. Csöves volt egykor. Örök piás. És elkülönített.
Azt hitted, megúszod? Ha választhatsz kötelesség és kötelesség között? Ha a kötelet választod? Kötélhorizont — láttál már ilyet? Hallottál már róla? Ebből kibogozódni!

Akaszd magad a horizontra.
Olyan családban, ahol halmozódnak az akasztottak, mert a horizont elvétetett, elköteleződött, mit lehet tenni. Ha már rég hurokban élsz, burok helyett, mit lehet.
Tekinteted akaszd a horizontra. Mielőtt magától fölakad. Tekintetem a hegyekre emelem: Honnan jön segítségem? Segítségem az Úrtól jön, aki az eget és a földet alkotta.
Aki a horizontot alkotta, azt kell először kilőni. ISTEN HALOTT. Találat itt, szóla a pesszimizmus nagymestere. Találat ott, terjeszti ki a romantika pesszimizmusa.
Találat ott, a horizont halott, jól hangzik, jó ritmusa van, kár, hogy nem igaz. A horizontra vetített kép halott, a távlat szűkül, közelebb jön, lépéseket tesz a köteleződés felé. Már majdnem hurok. Háló. Vagy kényszerzubbony.
Hálóba kerítettél minket, nehéz terhet raktál a hátunkra. Embert ültettél a nyakunkra…
Kötél-horizontot.

Bassza meg…
Hangosan mondta, szinte köpte, a köpet a porban landolt, porba pisálni, köpni, a teremtés paródiája, porgömbök tánca, porcarpediem, porpillanat. (Lenne bár porszüret…) Ha a távlatod ennyi, csak egy pillanatra is, a vadászat jól kezdődik. Mire a távlat — a hurok, a háló — rád szűkül, már lőni se kell. Be vagy a Hét Magadba zárva.
Hangosan mondta ki, aztán elharapta. Nem, mintha nem káromkodhatott volna. Ennyit még szabad volt, konszenzusosan és variábilisan, kinek-kinek habitusa és entellektusa szerint. Hiába szádra ne vedd, a parancs mélyebben élt, a név nem engedte magát, csak úgy, a porba. Mire kicsúszott, jelzővel vagy anélkül, már a távlatot idézte, ha szűkében is, ahonnan a nemzés aktusa ered.
Aktus és törvény viszonya: betölteni a törvényt. Ki képes erre? A Fűtő? A mindent betöltő spiritusz létet indukáló pillanata? A nagy nemzésben való részesedés? A testemmel melegítem föl a levegőt, ezt a meleget észreveszik a fecskék, a bokrok meg a fák, és korábban köszönt ránk a tavasz. Belülről adni vissza a távlat erejét, naponta? Hadd ébresszem a hajnalt?
Vagy marad a spiritusz másik oldala? És íme! Az ember önmagához imádkozik, ahogy a konyakot és a fröccsöt is egyedül issza a mindenhonnan kilökött részeges. Uram! Miért ne írnánk le a Te legendádhoz hasonló legendát: hogy az iszákosság, könnyen belátható, szertartás, szótlan, magányos ima.
Spiritus Sanctus. Fehér vadász vagy Fűtő. A horizont örök Spiritusza.

Látod, magamnak beszélek megint. Észre se veszlek.
El vagyok veszve, azt hiszem. Be vagyok kerítve.
Pedig csak le kéne ülni a porba, és rajzolni bele. Játszadozni mint gyermek.

SANZON A KOBRÁHOZ ÉS A VIRÁGHOZ — egy kígyóval ugrókötelező kisfiú és ötéves kislány nyomán:

Be vagyok kerítve, azt hiszem,
Bekerített az álnok.
Az urnában hamvait viszem,
Így végzik a halott virágok.
Így végzik halott virágok.

Egy virág megfogta a kezem,
Ereit azóta érzem.
Uram, én naponta létezem,
És azt hiszem, virágként végzem.
Azt hiszem, virágként végzem.





Vendégszövegként idézett szerzők és művek:
Hajnóczy Péter: Jézus menyasszonya, A fűtő
Vörösmarty Mihály: A merengőhöz
Biblia. Zsoltárok könyve: 121,1—2; 66,11—12; 57,9. Mózes 2. könyve: 20,7; Ézsaiás 11,8
Friedrich Nietzsche: Im-ígyen szóla Zarathustra; A vidám tudomány: 108., 125.
Simon Balázs: Parafakönyv
Horatius: Ódák I. könyve 11.
József Attila: (Karóval jöttél…); Óda