Sokan voltunk. Vasútállomás, kora ősz. Szeptember 4. A legfélelmetesebbek a megrémült felnőttek voltak. Félő anyukák, elszörnyedt apukák. Ahogy álltak a tehervagon mellett.
Mi, gyerekek játszottunk a vagonok között. A levegő tele volt a nyárban megfáradt virágok, az éjjelente mélyen fellélegző föld és a tehervagonok nehéz, fémes illatával. Egyszerűbb, ha leírom az egészet, hogy mi történt. Nem akarok beszélni róla. Apa szerint, ha bent tartanám, az a sok minden, ami akkor történt, csak megbetegítene. Vett is egy kék füzetet, füzetecskét, amolyan noteszt. Mikor átadta, mosolygott a szeme, kisimította az arcomból a szőke, hosszú hajamat. Éreztem a tarkómon a nagy férfikéz langyos nyugalmát. Hogy semmi baj nem lesz, Anna. Valószerűtlen idő volt, azon a délutánon, mintha felborult volna a rend, mintha a levegőben megváltoztak volna a természeti törvények. Hidegebb volt, mint azt megszokhattuk. Télen is meg szokott fordulni. Téli virágzásnak hívják.
Ahhoz képest, hogy egy faluban élünk, három vágány is van az öreg állomásépület előtt. Nagy, komor ház. Az emeleten mindig le vannak engedve a redőnyök. Tizenkét éves vagyok, de még sose láttam felhúzva azokat a kopott redőnyöket. Mindig is féltem azoktól a világtalan ablakoktól. Hogy milyen dolgok lehetnek mögöttük. Ahogy a bakter kutyájától is régóta féltem. Főleg a hangja volt ijesztős. Mintha folyton be lenne rekedve, erőtlen, kásás csaholásra képes csak a fekete kutya. Sokszor álmodtam, hogy éjjel beszökik a szobámba, több ugyanilyen kutyával állnak az ajtóban. Leszegett fejjel, hátracsapott fülekkel néznek. Farkasok a küszöbön. Olyan titokzatos volt az egész állomás. Pont ettől vonzó a gyerekeknek. Akkor délután nem volt annyira félős, mert a közeli réten, a patak mellett búcsúsok voltak. Vehettünk persze magunknak kisebb ajándékot, babát, nyalókát, a fiúk lőhettek a céllövöldében. Hangosan szólt a zene, egészen az állomásig hallani lehetett. Fújt a szél, ami miatt a zene hol hangosabb volt, hol valamivel halkabb.
Jácint kivételesen egyedül jött el otthonról, más napokon legtöbbször vele vannak a testvérei. Négyen vannak testvérek. Most csak egyedül jött. Délben találkoztunk a hármas vágánynál, az utolsó tehervagon mögött. Mivel korábban odaértem, próbáltam valami elfoglaltságot találni. A talpfák közötti kavicsokat turkáltam a cipőm orrával. Valahogy szomorú érzés volt nézni az olajos, mocskos, egymáshoz tömörült zúzott köveket, a közéjük dobott cigarettacsikkek magánya. A sínek közé vágott, darabokra szakadt borosüvegszilánkok, ahogy megcsillan rajtuk a napfény, mint valami torz reménysugár a szegény emberek mocskos, olajos, egymáshoz tömörült, zúzott társadalmában. Mint egy hamis ígéret, amivel tele van minden tévéhíradó. Ezeken gondolkodtam a forró peron szélén ücsörögve, amikor megérkezett Jácint.
Szerettem Jácintban, hogy mindig derűs volt, pedig nagyon szegények voltak. Egyszer egy hétvégét náluk töltöttem a vakolat nélküli házukban és szinte csak májkrémes kenyeret ettünk paprikával. Reggel, délben, este. Jácint mindig derűvel nézett a világra, ahogy ott a peronon is. Na, mi a helyzet, Anna? vakkantotta boldogan, közben egy öngyújtót dobált egyik kezéből a másikba. Aztán, mint valami rendkívüli hírt közölte, húsz órája áll itt ez a tehervonat, beszélt a vasutassal. Azt vettem észre Jácinton és más szegényeken, hogy közvetlenebbek, mint azok, akik gazdagok. Mondtam is ezt neki, de nem foglalkozott ilyenekkel. Mintha ez valami huszadrangú lenne számára, vagyis teljesen természetes. Vállrándítva mutatott elém egy kavicsot, a koszos gyerekkézben egy fehér, gömbölyű kavics. Anna, szerinted ennek a kavicsnak van sorsa, ha van, akkor azt a sorsot a kavics alakítja, vagy Isten? Ez a kavics szerinted gazdag vagy szegény? Olyan természetességgel mondta ezeket, hogy nem volt kedvem tovább kérdezősködni. Aztán eldobta a kavicsot, elővett egy szilvát a zsebéből és jóízűen megette, nem is foglalkozott közben mással, csak a gyümölcs ízével, zamatával, ahogy mondta. Ragacsos kezét nadrágjába törölte, majd az állomás épülete felé mutatott.
Roland érkezett széles, kárörvendő röhögéssel. Nézzétek, az áruló, kiáltott és Jácintra mutatott. Az érkező fiú a polgármester fia, tehetős család sarja, tiszta, divatos ruhákban jött, melyek árából Jácint családja egy hónapig eszik. Okostelefon volt a kezében, a másikban cigaretta. Képzeljétek, mi jutott eszembe éjszaka, mondta fölényeskedve, egy kis robbantás, nevetett fel. Jácinthoz érve undorodva végigmérte a koszos fiút, fintorogva mondta, te büdös csóró. Figyeljetek, gyerekek, fordult felém, de továbbra is Jácintnak célozva, a szabadság, az a lényeg. Mi ez a vasút is, bökött a vagonok felé. Egy kötött pálya, szabadság-e ez, kérdezte. Mi is a szabadság? mondta immár a szemembe. Szokásaink, hitrendszereink rabjai vagyunk, berögződéseké. Ezért szegények a szegények. Roland félig felém fordulva kérdezte a maga elé bámuló Jácintot: még mindig csórók vagytok? Még mindig balekok? Egy igazi balek család.
Feldühített ez a stílus, Rolandhoz léptem. Nem tehetnek róla, hogy szegények, mondtam, de nem jutottam sokra, csak felidegesítettem a fiút. Mit nem tehetnek? fortyant fel, hát ki tehet, talán én? Nekem az az elméletem, piszkálgatta unottan a körmét Roland, hogy mindenki maga tehet arról, ahol tart. Roland odalépett Jácinthoz. Ide figyelj, te büdös paraszt, tudod, mennyi pénzem van nekem? Amennyit a családod sose fog látni. Megfogta Jácint pólóját, magához húzta, mintha meg akarná puszilni az arcát, de persze szó sem volt ilyesmiről. A láthatóan egyre idegesebb Jácint fújtatva hallgatta Rolandot. Kisfiam, szólt a jómódú gyerek a másikhoz, nekem csak egy szavamba kerül és az apámmal kirúgatom az apádat vagy az anyádat. Egy szavamba kerül, és naponta kopogtat a családsegítő szolgálat, anyám ott a főnök, ahogy a gyámügynél is. Roland felmászott az egyik tehervagonra. Karját széttárva ordította: Isten a szekéren!!! Isten vagyok, csumikáim!! Nézzétek, mi az ott, mutatott kicsit távolabb a vagonok mögé. Azta, szólt Jácint, egy döglött macska. A szegény fiú közelebb ment a halott állathoz, leguggolt, a tetem fölé hajolva vizsgálgatta, mi lelhette, jegyezte meg halkan, el kellene temetnünk. Eredj arrébb, lökte fel Roland, majd elővette telefonját, képeket készített a tetemről, majd azonnal kiposztolta a közösségi oldalara. Néhány perc múlva 20 like-ot kapott a fotóra, ami alá azt írta, a szegények az élet vesztesei. Megkérdeztem Rolandot, hogy ez most komoly-e: a halálból, az elmúlásból akar profitálni. Csak legyintett. A földön fekvő fiú elképedve nézte, ahogy Roland az egyre szaporodó like-októl egyre mámorosabb lesz. Pár perc után Roland megunta az egészet és berúgta a macska testét a vagon alá. Cipőorrát a mellette álló Jácint nadrágszárába törölve magyarázott. Na, de ne mondd, hogy egy gazdag szemétláda vagyok, nézzétek, hoztam valamit. Roland lekanyarintotta válláról márkás, divatos hátizsákját, majd hosszan matatni kezdett benne.
Föld. Először azt hittem egy zacskó földet vett elő. De nem. Valami robbanóanyag volt. Magyarázta, hogy mi, de nem jegyeztem meg, sose voltam jó kémiából, nehezen ragadtak meg a fejemben a vegyszerek elnevezései. Nézzétek, csumikáim, szólt Roland, tudjátok, vannak kicsik és nagyok. A kicsik, mint te és a családod, Jácintkám, alig kapnak valami élményt az élettől. Aztán vagyunk mi, én és a családom, mutogatott magára, a nagyok, akiknek az élete tele van tartalommal. Mint ez a zacskó. Tudjátok, mi ez? mutatta felénk a zacskót, ez robbanószer. Akár ilyesmit is tudok szerezni a kapcsolataimmal, bármit, csumikáim. Mit szóltok egy kis durranáshoz, kérdezte Roland, majd elkezdett felmászni az egyik tehervagonra. Felfelé kapaszkodva mondta, hogy az a fasz alkoholista bakter az apja zsebében van. Így működik a világ, édeseim, mondtam a vasutasnak, hogy ma este fogja be a szemét és a fülét, szólt felérve diadalittasan Roland.
Láttam Jácinton, hogy tántorog az éhségtől. Gondoltam rá, lebeszélem őket, hogy tele van szénnel és koszosak leszünk. Jácint, a bányász fia szeme fáradtan felcsillant a szén hallatán, de egy parizeres szendviccsel elvontam a figyelmét. Tudtam, hogy tegnap este óta nem evett. Annyira szegények, hogy üres hassal eresztik szélnek a szülei, annyit mondanak neki, miközben a harmadnapos pólóját húzza, hogy szedjél almát a kertből. Az nem kerül pénzbe. A pólója tele volt foltokkal, az ötödik pecsét a saját vére, nemrég almalopás közben felakadt egy kerítésen. Jácint is felmászott a vagon peremére, Roland meggyújtotta a kanócot, ezt figyeljétek, gyerekek, kiáltotta. Bedobta a zacskót a vagonba.
Aztán, hogy megcsúszott-e, vagy Jácint lökte be, sose derült ki.
A robbanás után hosszúra nyúlt, egészen az állomás emeleti ablakáig kúszott a csend. Csak a céllövöldéből szóló popsláger kaparta fel kissé. Éreztem, hogy Roland most valójában nem a vagonban fekszik összeroncsolt testével, hanem a szabadság küszöbén.