Tisztelt Egybegyűltek! Kedves miskolciak! Hölgyeim és Uraim!*

Az ünnepi könyvhét egyedülálló jelensége a magyar kulturális életnek: sikeressége nyolc évtizeden át töretlen volt. Supka Géza javaslata, hogy legyen ünnepe a könyvnek, 1927-ben Miskolcon hangzott el, az akkor június 5-re eső pünkösd vasárnapján, s amelyet először rá egy évre rendeztek meg Budapesten, hogy azután országos méretűvé szélesedjen. Ez a sorozat 2001-től a gyermekkönyvnapokkal is kiegészült.
Miskolc nagyon nehezen fogadta be a könyvnapi ünnepeket. A helyi újságok még 1930-ban sem tudósítottak könyves eseményekről, holott ekkor már az ország számtalan nagyvárosában a könyvesboltok kezdtek kitelepedni az utcákra, a kirakatok tele voltak újdonsült kiadványokkal: Herczeg Ferenccel, Móriczcal, a népi írók műveivel. A kereskedők igyekeztek közelebb kerülni az olvasókhoz, felhívni a figyelmet az olvasás fontosságára, a legújabb irodalmi művekre. Amelyekre, főleg az igazán értékesekre, a figyelemfelkeltés manapság ugyancsak ráférne. Az érdeklődés irántuk mintha nagyon is megcsappant volna.
Mit tapasztalunk ugyanis?
Elfordulásunkat a könyvektől, lassan lemondva a vásárlásukról is. A felnőtt társadalom ezt a jelenséget talán még érzékeli, hiányérzete azonban jórészt kihalóban, átadva ezt a könyvek iránti közönyt az utánuk jövő generációknak is.
Vagy át sem kell adni? Ők már így nőnek fel?
Az idősebbek, akik közül nagyon sokan a könyvek bűvöletében éltek, az olvasás meghatározta gondolkodásukat, mára döbbenten tapasztalják, hogy felcseperedve körülöttük a fiatalabb korosztályok, mekkora eltérés mutatkozik az ő és az ifjabbak világlátása, életfelfogása között. Az egyik ok a számítógépek térhódítása, lefoglalva szinte minden idejüket, jórészt kiiktatva életükből az olvasás élményét. Ráadásul egyszer csak elkezdenek más nyelven beszélni, tele idegen szavakkal, szokatlan kifejezésekkel, ismeretlen fogalmakkal.
Akik a digitalizációs ismeretek birtokosai, egy olyan világba bejáratosak, amelyekben mások csak botladoznak, szinte kiismerhetetlen számunkra. Nem értik a diginyelvet, netnyelvet, chetelést, szkájpolást, linkelést, ami — félreértés ne essék — nem linkeskedést jelent. Ezek szavak a felnőttek előtt magabiztossá és fölényeskedővé teszik őket, a korosabbak pedig megalázottnak érzik magukat. Lényegében a szakkönyvek forgatása sem segít rajtuk.
Ennek ellenére kínkeservesen megtanulnak sms-t, s e-mailt írni, szkájpolni is, csakhogy messzire szakadt hozzátartozóikkal érintkezni tudjanak. Ennél bővebb tudásra aligha képesek, tisztelet a kivételnek. Hogy ez ne így legyen, a megélhetés biztosítása helyett a számítógépnek kellene betölteni mindennapjaikat. Mint már betölti az óvodás gyerekekét, akiknek pedig még elsősorban énekelni, futni, mászni kellene, ismerkedni a természettel.
Szó se róla, a számítógépek szolgáltatásai közül megfelelő válogatással, rengeteg hasznos ismeretre lehet szert tenni. A figyelem azonban általában nem errefelé fordul, hanem a játékprogramok, zenehallgatás irányába, s ami egy másfajta, az egymástól elidegenedett ember életformájának elfogadására indít, haszonelvűségre, pénzre. S ennek útjában bizonyos könyvek állnak. Az a bennük megfogalmazott gondolkodásmód vált elutasítandóvá, hogy ne mondjam: ellenséggé, amely a hagyományokra épül.
Hiszen a másik ok épp ez: a könyvek közül az számít értékesnek, amiből minél több minél gyorsabban eladható. Annak van hírverése, reklámja, s a félrevezetett olvasó azt veszi meg. Bóvlinak csak nem csapnak ekkora lármát, gondolja. Pedig csapnak. A gyermekkönyvek esetében azoknak, amelyek giccsesen túldíszítettek, egyfajta amerikai divatot követnek. Nyelvezetük szürke, leegyszerűsített, hiányoznak belőlük azok a népmesékre jellemző szófordulatok, nyelvi ízek, amelyek élvezetessé, lélekbe beépülővé teszik a meséket, megmozgatják a gyerekek fantáziáját, vizuális képességét. Ők még a csodák világát szeretnék járni, elképzelni az elkötött Napot, a terülj, terülj, asztalkát. Az aszfalthumor helyett a kis mesehős mellé állva biztatni: üssed, üssed, botocskám! Imígyen téve igazságot a világon. Ezen mesék gyökere a néplélek mélységébe nyúlik. Akárcsak Móricz Zsigmond ifjúsági műveinek történetei, vagy Gárdonyi regényeié, Móra Ferenc elbeszéléseié, vagy éppen Lázár Ervinéi.
A globalizáció pedig ezt a fajta irodalmat nem óhajtja látni. Megtűri csupán. Az értékfolytonosságot sodorva veszélybe ezáltal.
A felnőtteknek se azokat a kiadványokat kínálják a boltok — jórészt nem azokat —, amelyek az igazi irodalomhoz tartoznak, hanem amelyek egyszerhasználatosak, felejthetők, könyvnek látszó tárgyak csupán, ahogy manapság mondják. A bulvárirodalmat szaporítják, nem pedig bennünket — olvasókat — gazdagítanak, amelyek erények felmutatói lennének, s amelyek az egymáshoz tartozás érzését erősítenék bennünk, inkább az elidegenedésre biztatnak, az elfordulást a másik embertől.
S ezt az érzést az irodalomnak az a fele is táplálja — főleg az a fele —, amelyik önérdekű, önmegvalósító, amelyik a leginkább hírelt, ajnározott, méretes plakátokkal hívják fel magukra a figyelmet utcák és aluljárók-szerte. A közösségi érdekűekről pedig szó se essék! Azoknak úgy kelljen utána menni, felkutatni. Az embereknek elmenjen a kedve a megvásárlásuktól. Főleg meglátva az árukat a hátlapon.
Nagy veszteséget nem okoznak, ha nem akad vásárlójuk. Így számol a latolgatás. Hiszen a hiány bőven megtérül a látszat-könyvek bevételéből. S nem mondhatja senki, hogy a kínálat egyoldalú. Végül is minden megvásárolható, ami „szem-szájnak ingere”. Hiszen meg is lehet rendelni, de az mégse olyan, mintha ott helyben a boltban lapozgatható lenne.
Az embereket így is le lehet szoktatni az olvasásról. A kiadókat pedig arról, hogy időtálló könyveket kiadjanak, mondván „nem veszi azokat senki”. Főleg ha nem vagy nem is lehet velük találkozni. Véletlenül csak. S az így elkedvetlenített s megfogyatkozó érdeklődőknek már valóban nem érdemes több száz példányban megjelentetni könyveket.
Vannak, akik így gondolkodnak.
Ne álljunk be az ilyen gondolatok elfogadói közé.
Akkor sem, ha léteznek már e-könyvek, ipadeken is olvashatók már regények, versek, tudományos értekezések. Ragaszkodjunk mi az igazi könyvekhez, varázsukat nem pótolja semmi. S ragaszkodjunk egymáshoz, olyan nyelvet használva — magyarrá téve az idegeneket —, hogy szót értsünk egymással.
Ezen gondolatokkal bátorkodtam önök elé állni, megnyitva az itteni könyvhetet. Semmiképpen sem az ünneprontás szándékával. Ellenkezőleg. Köszönöm, hogy meghallgattak.

*Elhangzott a miskolci ünnepi könyvhét megnyitóján, 2017. június 7-én