Kis Bencének akkor kellett szólni, ha gilisztát találtunk. Kis Bence semmiben nem emlékeztetett arra a kemencébe bújós, rosszaságában is ártatlan kisbencére, akit kormos képéért elver az anyja. A szemünkben nagyon is nagy Kis Bence gilisztákat szeretett darabolni. Ez az ő reszortja volt. Éles eszköz híján, amit egy óvodában aligha adnának gyerek kezébe, botokkal, gallyakkal végezte el a munkát. Vagy hegyes kaviccsal. Ami akadt az udvaron. Giliszta is akadt bőven, csak észre kellett venni. Egy-egy esős nap után tucatjával jöttek elő. Porhanyósítják a földet, így mondták az óvónők, ezért hasznosak. A porhanyó egy jóságos nagyanyó, aki keze között porrá morzsolgatja a rögöket, és így könnyebben kibújnak közülük a fű és a virágok. Én így képzeltem. Nekik segítenek a giliszták.
Ha valaki gilisztára akadt az óvodaudvaron, akkor elordította magát, hogy szóljatok a Bencének. Sosem az futott a Bencéért, aki találta, mindig másokat küldött. A találás, az már státusz volt. A megtaláló őrizte a zsákmányt, míg Kis Bence oda nem ért a csapatával. Kis Bence sosem egyedül járt, mindig voltak vele hárman-négyen. A gilisztatalálás híre általában futótűzként terjedt közöttünk, akik egy csoportba jártunk Kis Bencével. Mire Kis Bence megérkezett az udvar egy másik szegletéből a különítményével, addigra már sokan a giliszta és őrzője köré sereglettünk. A giliszta körül guggoló érdeklődök karéjában rés nyílt az érkező Kis Bencének. Azt mindig megmondtuk, ki találta. A rang miatt. Botot, mondta Kis Bence.
A gilisztadarabolás kényes művelet volt, ilyet eszébe sem jutott volna másnak elvégezni, csak nézők lehettünk a rituáléhoz. Kis Bence a bottal magasba emelte a zsákmányt, és volt, hogy odébb vitte egy ideálisabbnak ítélt helyszínre. A nézők a sarkában voltak. Hogy hány darabba metszette el a tömlőt, az a méretén múlt — egy-egy húsosabb, hosszabb darabot akár ötfelé is fel lehetett aprítani, öt izgő-mozgó, rángatózó szelet maradt utána, szétpöckölhető gombfocijátékosok. A szeletek böködésébe már más is bekapcsolódhatott, ehhez még Kis Bence engedélye sem kellett, az elvégzett darabolás után az ő érdeklődése lelohadt, és igen hamar ott is hagyta ránk, a hiénafalkára a maradványokat.
Sokáig nem jutott eszembe a nem-szólás lehetősége Kis Bencének egy újabb giliszta felbukkanásakor. Valami titkos bűnnek tűnt, elhallgatásnak, ami után csak némán ólálkodhatott az ember az óvodaudvaron, ki ne derüljön rejtegetett vétke. Holott ilyen sosem derült ki. Arra volt példa, hogy valaki maga látott neki a darabolásnak, és nem értesítette Kis Bencét. Kis Bence ilyenkor statáriális bíróság felállítását helyezte kilátásba, noha ezt nem így hívta, hanem úgy, hogy most azonnal keresel nekem másikat. Teli torokból ordította. A bűnös addig kereshette a másik gilisztát, míg be nem vezényelték ebédelni a többiekkel együtt. De későbbi sorsa sem ígért semmi jót, ha egyszer szembekerült Kis Bencével.
Az óvónőknek fogalmuk sem volt a darabolós rituáléról, hiszen ha minden karéjban guggoló csoportosulást ellenőriztek volna, nem beszélgethettek volna az óvodaépület napos falának dőlve, arcukat a fénybe tartva a férjükről, és csupa olyasmiről, amit elharaptak, ha a közelükbe mentünk, és visszazavartak bennünket játszani.
Nem emlékszem, hogy találtam-e valaha gilisztát az óvodaudvaron. Talán nem is akartam találni. Nem tudtam, hogy nem akartam. Ahogy azt sem tudtam még akkor, hogy léteznek és örökké létezni fognak Tomoceuszkakatitik és Gyugyuk. De azt tudtam, hogy egyik sem akarok lenni. Semmit sem tudtam jobban.
Kis Bencéről jó huszonöt évre feledkezhettem meg. Talán sosem jutott volna eszembe a neve, és sosem jutottak volna eszembe a giliszták, ha nem ülök be egyszer Robi barátommal a Leroyba, a Mammutba, a rózsadombi yuppie-k találkahelyére, csak mert ez volt a leggyorsabb megoldás, hogy átvegyem tőle az átvennivalókat, mielőtt továbbrohan a vonatához a Délibe. A nappal is esti homályba burkolózó, bárnak kinéző bisztró padlizsán- és barna színben játszó berendezése olyan elidegenítően barlangszerű volt, hogy kivert a jeges veríték ebben a kíméletlen kúlságban. Alig vártam, hogy igya már meg Robi a sörét, és húzzunk az életszerűbb külvilágba. Amíg Robi eltűnt a mosdóban, óhatatlanul hallgatni kezdtem a szomszédos asztalnál ülő két harmincas pasas beszélgetését. Ismerősnek tűntek. Persze, hiszen egy helyen nőttünk fel, a második kerület peremrészén, az akkor még falura emlékeztető vidéken, és ugyanabba az óvodába jártunk, valamelyikkel később egy iskolába is mentem. Arról beszéltek, kivel mi lett. Ittam a narancsléből. Tudod, hogy meghalt a Kis Bence? Autóbaleset. Már több éve. Ja, hallottam. Hol? Kenese és Fűzfő között. A 71-es úton. Egy trélert előzött. Audival. Pia, gyorshajtás, minden, ami kell. Volt miből. Három cége futott, Dubaiban is üzletelt.
Akkor jött vissza Robi, és végre elindulhattunk.
Azon a rettenetes éjszakán álmomban Kis Bencét egy tréler vágta ketté, deréktól lefelé kalimpálva igyekezett a felsőtestére rácsatlakozni, de az elgurult, és torz arccal azt üvöltötte, hogy keress nekem másikat. A tréler vezetője kiugrott, semmi kétség, én voltam az, és ijedten hátráltam az ordító felsőtest elől. A kiabálására ébredtem fel. Fuldokoltató volt a reggel. Pedig akár meg is nyugodhattam volna. Kis Bencét már régen felfalták a giliszták. Generációkon át kitarthatott.
Gyenge az ember, és ezt senki nem tudja jobban, mint maga az Isten.