Éppen a régi iratokat rendezgetem, amikor a kedves hölgy a telefonban felteszi a kérdést: Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu?
Persze az is lehet, hogy nem ezt kérdezi. Talán közvéleménykutató, és arra kíváncsi, kire szavaznék, ha most vasárnap lennének a választások. Mondd, te kit választanál? Jobbost? Balost?
Vagy az országgyűlési képviselőm megbízásából telefonál, aki azt szeretné tudni, óvoda vagy nyugdíjasotthon építését támogatnám-e a futballpálya helyén. Melyiket szereted? A jövőt? A múltat?
Volt már ilyen. Ilyen választás.
„Erős, egészséges kisfiú, gratulálunk. Sajnos a négy perccel később született kislánynál oxigénhiányos állapot alakult ki. Az idegrendszer károsodásának mértéke teljes bizonyossággal még nem állapítható meg, de súlyos sérülés valószínűsíthető. Nem lesz képes járni, beszélni, önállóan étkezni. A felnőttkort szinte bizonyosan nem éri meg. Kitűnő a kapcsolatunk egy határ menti intézet vezetőjével, ha gondolják, azonnal intézkedünk. A döntés az önöké, asszonyom. Mi azt tanácsoljuk, ne vigyék haza.”
Beszél. Eszik. Úgy, ahogy. Egyébként meg: Pelenkacsere napi hatszor. Húsz éven át. Nyugat-Németországból csempészett krém felfekvés ellen. Fejlesztő masszázs egy foszladozó amerikai könyvből. Válás harmincegy évesen. Maszek fordítások éjszakánként. Gerincsérv karácsonyra. Depresszió.
A lányom már évtizedek óta halott. A fiam… nos, a fiamról elég annyi, hogy az ölemben a gyerekkori naplója. Magától nyílik a bejegyzésnél: Anya nem szeret engem. Csak a testvéremmel törődik.
Itt van még, asszonyom?, érdeklődik a kellemes női hang. Persze az is lehet, hogy nem női hang, hanem férfi. Mindegy. Nincs jelentősége.
Bontom a vonalat, de közvetlenül előtte még ezt suttogom a kagylóba: A választás, kedvesem, csak illúzió.