Szó, szó, szó — válaszolja Hamlet Poloniusnak, amikor az megkérdi tőle, mit olvas. Oké, de hány szó? Kevés híján 9 ezer. Mármint, nem amit olvas, hanem amit elmond a színpadon abban a darabban, amelynek ő a címszereplője. Persze ehhez azért másoknak is van egy-két szavuk. Még nagyjából 14 ezer. Az összesen 23 ezer szó, mintegy 150 ezer karakterrel megjelenítve (szóközökkel együtt). Legalábbis Arany János klasszikus fordításában. Érdekes módon, Shakespeare ugyanezt angolul pár ezerrel több szóból oldja meg. De ugyanúgy 35 karakterrel előadva, mint a magyar verzióban. Mármint, 35 különböző megszólalóval. Akik között vannak titulusukkal megjelölt névtelenek (színész, százados, nemes, hírnök, pap, úr, szolga, követ, vagy épp első és második sírásó), vannak tömegek (dánok, mind), de zömmel mégiscsak olyanok, akik a nevüket adják a sztorihoz.

Ettől persze még nem feltétlenül szólnak nagyobbat, sőt. A két sírásó például együtt hatszor annyit jártatja a száját, mint a nagynevű, ám alig 120 szóhoz jutó Fortinbras, a méltán női főszereplőnek is jelölhető Ophelia pedig épp ennyivel beszél csak többet náluk. De el lehet-e képzelni jobb csajozós dumát, mint amikor a fiatal színész azzal jön az állófogadáson: játszottam a Hamletben. Melyik szereplő voltál, valaki a tömegből, vagy egy hírnök? Áh, dehogy: Cornelius. Hú, az kúl. (Corneliusnak egyetlen mondata van a darabban: „Most, mint egyébkor, tettünk szólni fog.” Azaz hat szó. Ráadásul ezeket is a másik nímand udvarfival, Voltimanddal együtt mondja. Aki hozzá képest valóban kihúzhatja magát: hajszálpontosan annyi szóval élhet, mint a norvég királyfi.)

Mindez persze egy hagyományos Hamlet-előadáson könnyen elsikkadhat. A hősök és antihősök jönnek-mennek, mondják a magukét, vagy hallgatnak hosszú percekig másokat; egyszer csak felbukkannak, aztán eltűnnek a színről, hogy csak tízezer szóval később adjanak valaminek hangot; vagy eleve csak a zárójelenetben tűnnek föl, mint az Első követ, akitől megtudjuk, hogy Rosencrantz és Guildenstern halott. Egyszóval, az egész tiszta káosz.

De miképpen festhetne ebben a megközelítésben a rend? Készíthető-e a milliószor eljátszott, számtalanszor át- és újraértelmezett Hamletra — a nagybetűs Színműre, a No1. Tragédiára — olyan új adaptáció, amely a szereplők kimondott jelenlétét, verbális súlyát közvetlenül és átláthatóan felmutatja? Amelyből tisztán kihallik, hogy az a rengeteg szó, szó, szó miként oszlik meg a karakterek között? Amely felragyogtatja Hamlet mindent elsöprő beszédét, ugyanakkor — ha át nem is lényegíti — legalább egy főhajtást kicsikar a vérnősző Királynak, aki csaknem 3 ezer szavával begyűjti az ezüstöt a szövegseregszemlén? S amely adaptáció adott esetben a Corneliussal kérkedő komédiást is lebuktatja?

Képzeljünk el egy előadást — és miért ne képzelhetnénk el valójában, úgyhogy ezennel, a nyilvánosság adta védettségre bízva magam, rögzíteném is a kopirájtot —, szóval képzeljük el, hogy a szereplők, miután a világot jelentő deszkákra léptek, s rájuk kerül a sor, elmondják egyben a teljes mondandójukat, az első szótól az utolsóig… Teszik mindezt az eredeti darab szerinti megszólalás sorrendjében.

Talán kicsit őrült így a beszéd, de van benne rendszer. Shakespeare szóban forgó műve esetében (figyelem! spoiler következik!) a helsingőri kastély előtt őrt álló tiszt, Bernardo nyitja a sort, mint rendesen („Ki vagy?”), ám nem várja meg váltótársa, Francisco válaszát, hanem rögvest folytatja („Sokáig éljen a király!”), egészen addig, hogy „Tovább, tovább.” (2. szín). Ebben az interpretációban Claudius király hatodikként következik (a „Bár Hamlet, édes testvérünk, halála emléke még új…”-tól a „Minő veszély, hogy ez ember szabad!”-on és a „Gertrud, ne igyál”-on át addig az önáltató mondatig, miszerint „Ó, védjetek, barátim; csak seb ez.”; nos, nem csak az — meghal). Hamlet a tizedik fellépő, de aztán órákig nem lehet lelőni („Lenni vagy nem lenni…” stb.), utolsóként pedig az Első követ emelkedik szólásra, s nála nincs is semmi időugrás, elmondja versszakát, ahogy írva vagyon: „Szörnyü látvány, / S mi Angliából hírt későn hozunk: / Nem érez a fül, mely meghallaná / Beszédünk, hogy parancsa teljesült, / Hogy Rosencrantz és Guildenstern halott. / Ki fogja megköszönni már?” Függöny. (Az eredetiben Horatio és Fortinbras még mondana ezt-azt, de ebben az előadásban — harmadik, illetve huszonharmadik megszólalóként — már régen lezuhanyoztak, s csak a tapsrendet várják.) Talán ha egy sorlövés hallik.

A „Karakterek — Shakespeare: Hamlet” című képpel ezt az adaptációt jelenítem meg egyetlen lapon. Ezen az elektrografikán — amely egyúttal teátrális infografikaként is felfogható — ott a teljes szöveg, mind a 150 ezer karakter, méghozzá (feltehetőleg) sohasem hallott monológokként előadva, szépen sorban, nagyon sok sorban, a szereplőkhöz egy-egy színt rendelve, a megszólalás rendje szerint. Még csak nem is olvashatatlan módon, csak sűrítve; mintha a rendező arra kérte volna a színészeket, hogy a lehető leggyorsabban hadarjanak. A teljes ciklus ugyan hét képből áll — amelyekből 2017-ben, a Szent Iván éjt követő délutánon nyílt kiállítás a miskolci Színészmúzeumban, a Múzeumok Éjszakája programsorozat keretében —, ám a hat további tétel voltaképpen csak közel hajolni enged a vizualizált textushoz, egyre jobban belemerülve a szövegtengerbe. Egy darabig úgy tűnik, Hamlet betű-monolitja oly hatalmas, hogy lehagyhatatlan a képkivágásokról, de egy bizonyos zoom-lépték után azért választható olyan kompozíció, ahol Fortinbras neve uralja a látványt.

Az utolsó kivágaton — ahol már olyan közel vagyunk, mintha a valóságban fent ülnénk a színpadon, szorosan a színész mellett — nem látszik sem név, sem titulus; az egyetlen, mi eligazít, a betűk színe. Hamlet szavai. S mivel vált a szín, azt is tudjuk: az utolsók. Mire idáig eljutottunk, az agy már jó eséllyel átállt; lelassítja a hadaró beszédet, visszaritkítja a sűrített paragrafust. Így, bár halkan mondja, tisztán kihalljuk a végét. A többi, néma csend.