„Láttam elégni a vihartul bőszített,
Jajszóktul áthatott, lángok tengerébe;
A roskadt gerendák tüzes üszkeiket
Nyujtják irgalomért föl a magas égre.

Láttam villámoktól ragyogó sötét éj
Kebelén szunnyadva — víz alá merülni…
Holott a fuldoklók ajkán az ár fölé
A rémkiáltást a harsogó hab űzi…!

De a tűzből, mint a hitregének hőse,
Épen és tisztultan jött elénkbe ismét…
A hullámból, mint a habok istennője
Lépjen ki s alkossa hazánk egyik kincsét!...”¹ 

Szendrei János „Miskolc város története” című művében ezeket írja: „A felhőszakadások történelmileg kimutathatóan már eddig mintegy tizenkétszer tették többé-kevésbé tönkre a hegyi vizek természetes lefolyási irányán éppen keresztbe épült és ezen vízi utat házai tömegével jóformán elzáró Miskolc városát.”²
1878. augusztus 30. napja nem különbözött sokban más nyári napoktól. Fülledt, meleg idő volt. Éjfél előtt egy órával sűrű villámlás és mennydörgés közepette hatalmas zápor zúdult a városra. Sokan felriadtak és aggódva figyeltek, de miután egy óra múlva a zivatar elvonult, ismét nyugovóra tértek. A Miskolcon lakók nem tudhatták, hogy a várostól nyugatra Diósgyőrben, Lyukóban, Perecesen, ill. a Bükkben is, Répáshután, Óhután (ma Bükkszentlászló) és Hámorban is óriási felhőszakadás volt. Hajnali 1 óra után előbb a Pece két ága (Bedegvölgy, Bábonyibérc), majd rá fél órával a Szinva is kiöntött.
Az áradás félelmetesen gyors volt: percenként fél métert emelkedett a vízszint. A belvárosban sok helyen 2-3 m-es víz hömpölygött, de a medrekhez közelebb eső, alacsonyabb fekvésű területeken a vízmélység a 4-6 m-t is elérte. Az álmukból felriadóknak kevés esélyük volt a menekülésre, és így nagyon sokan odavesztek.
Hajnali 4 órára a patakok visszatértek medrükbe. A napfelkelte borzalmas látványt hozott. A Szinva és a Pecék környékén ház alig maradt épen.
A rengeteg uszadékból a medrekben és azokon kívül is torlaszok képződtek és ezekben az épületroncsokon és egyéb tárgyakon kívül emberi és állati tetemek feküdtek. Az egész város sártenger volt és a víz az összes hidat tönkretette, elmosta.
1879-ben két könyv is készült, mely az eseménynek, áldozatoknak kívánt emléket állítani (A miskolczi árvíz és áldozatai; Miskolcz gyásza emlékkönyv). A kötetekben kisebb prózák és versek kaptak helyet. A szerzők között találjuk Erdélyi Bélát, Tóth Endrét, Vadnai Károlyt és Wágner Jánost.

„Augusztus 30-án³  korán nyugodott le a nap sötétes fellegek mögé. Egész napon át rendkívüli fojtó meleg volt, mely a kedélyekre leverőleg hatott.”⁴ Olvashatjuk az egyik visszaemlékezés kezdő soraiban, melyek a 139 évvel ezelőtti nagy miskolci árvízről készültek. A miskolci árvízről közölt elbeszélésekre a szépirodalmi szövegek hangneme jellemző. A várost rövid időn belül elárasztó és elpusztító víztömeg érthetően vezetett a vízözönre való asszociáláshoz. A prózai és verses szövegek egyaránt a bibliai vízözön-történet üzenetét megerősítő szimbólumokat (sötétség, napfelkelte, víz stb.) felhasználva teszik hatásosabbá, befogadhatóbbá a mondandójukat. A vízözön-történetek közül valamennyi ugyanazon az emberi tapasztaláson alapul, hogy a víz egyaránt pusztít és életet teremt. Ugyanazon logika alapján szerkesztett írásokkal találkozunk: az emberek megszegték az isteni szabályt, szabályokat, aminek az eredménye, hogy a felsőbb hatalom haragra gerjed és bosszút áll. De ez a bosszú igazából büntetés, ahol a bűn is elpusztul, az ember megtisztul és egy új, jobb világ születik meg. Az özönvíz-mítoszok erre a ciklikusan ismétlődő eseményekre épülnek, hármas egységük: bűn, büntetés, újjászületés. A bűn ebben az esetben Miskolcon a felelőtlen, átgondolatlan építkezés; a szabályozatlan patakmedrek és az azokra épült malmok együttesen okozhatták a katasztrófát.

„Ki gyarlón bár, de jóra működött
Mert az angyal, kit már említe szóm,
Bevonja nap sugáriból szövött
Fátylával a szerény kisérletet,
Mely szenvedőkre hoz vigasztalást,
Elárvultaknak ád tápot, ruhát,
Reménytelenbe gyujt fel uj reményt
S hideg közönyt részvétre lelkesít!”⁵

Az árvíz pusztításában 277 ember halt meg, 2182 épület rongálódott meg (a 2972-ből!) és 698 vált lakhatatlanná. 19 ló, 65 ökör, 36 tehén, 216 sertés, 60 juh és megszámlálhatatlan apró jószág veszett oda. A sok halálos áldozatnak az egyik oka, hogy az áradás rendkívül gyors volt, álmukban érte az embereket (sok esetben az összeomló gyenge épületek temették maguk alá lakóikat); a másik ok, hogy a pincelakásokból nem lehetett menekülni. Emellett a nagyobb épületek sem voltak biztonságban, hiszen a rohanó víz sokat alámosott, olykor egész kertnyi területek tűntek el a vízben.
„Az egri Vitkovics-ünnepről Gyulai Pállal átrándultunk nehány napra Miskolczra, élvezni a viszontlátás örömeit. Őt egy pár baráti szív várta, engemet ezenkívül a testvéri tűzhely szeretete s a szülőföld amaz édes varázsa, mely annál erősebben hat reánk, mennél továbbra haladunk az életkorban.
Harmadfél napon át, ahányszor csak áthaladtunk az élénk, tősgyökeres magyar város utczáin, mindig az öröm hangján mondtuk:
Mily szép haladás!
Díszes uj vagy megujitott házak, gömbakáczokkal szegélyezett utczák, jó kövezet, izléses kirakatú kereskedések, nagy fogadók, köztük a legujabb — „A három rózsáshoz” — oly szép, hogy a fővárosban is szembetűnné, szaporodó közintézetek, számos udvaron és ház körül kies kertek, tele lombos és gyümölcsös fával és sok színben mosolygó virággal, szóval a munka, törekvés és jólét számos ékesszóló tanujele, mely mindazt hirdeti, hogy e városnak nemcsak nagy halottjai vannak: egy Szemere Bertalan, egy Palóczy László, kik az avasi régi templom mellett díszemlékkel jelölt sírboltokban aluszszák az örök álmat; hanem derék élő polgárai is, kik értik a kor szellemét, haladnak az idővel s a mennyiben anyagi eszközeik engedik, folyvást gyarapítnak, közintézeteket emelnek, szépítenek, s élénk érzékkel bírnak minden iránt, a mi hasznos, szép és jó.
Valóban Miskolcz, a hol már nagyapáink a Királyhágón inneni legelső állandó magyar színházat emelték, a hol Szemere Bertalan idejében a haza legelső tűzkártérítő intézete jött létre, s a hol Széchenyi buzdítására csakhamar az ország egyik legélénkebb casinóját alapították: tíz év alatt díszben és külcsínben is annyit emelkedett, mennyit azelőtt egy-egy század alatt sem.
Ép ottletünk idején is egy uj és nagy leánynevelő intézet megnyitására készültek, várva felavatására a már uton lévő egri érseket, ki egy nemesszivű hölgy által ajándékozott emeletes nagy házat, - szemben a megye házával s az uj városház szomszédságában – átalakíttatott, kellően fölszerelt s megnyitási idejéül kitűzte örömünnepül az a napot, mely – fájdalom – oly gyásznappá lett, hogy az unokák is bánattal fognak rá emlékezni.
Augusztus 30-dikán még igen sok okunk volt egész örömmel mondani:
Mily szép haladás!
Fájdalom! az utolsó reggel, melyet ott tölténk, a legmélyebb levertség hangján kellett mondanunk:
Mily szörnyű pusztulás!”⁶
Olvashatjuk Vadnai Károly beszámolójának kezdetén. Vadnai Miskolcon született 1832 áprilisában. Az egykori Fővárosi Lapok szerkesztője volt, aki pályája elején romantikus szerzőként indult, aki nem a lélek boncolgatásával foglalkozott, hanem ún. kellemes, szórakoztató műveket írt, melyek elsősorban a fiatal lányok körében tették népszerűvé. Vadnai és barátja, Gyulai Pál Egerben járt, a Vitkovits Mihály egri költő születésének századik évfordulójára rendezett ünnepségen. Ezt követően érkezek Miskolcra, barátaik és rokonaik meglátogatására. Az utat eredetileg háromnaposra tervezték, de az árvíz megváltoztatta terveiket. Vadnai húgánál, Erzsébetnél szállt meg, a Pece partján található Major utcában álló házban, míg Gyulai Pál barátjánál, Lévay József vármegyei főjegyzőnél. Gyulainak nem esett bántódása, ugyanis szállása a megyeházán volt, amit nem öntött el a víz, csupán a pincéiben okozott kárt, Vadnai viszont sokkalta nagyobb veszélyben volt a gyorsan emelkedő Pece partján.
„Az augusztus 31-diki veszedelem nem maradt csupán helyi csapás, érezte annak sulyát az ország minden művelt, jómódu lakosa, áldozatkészséget mutatott e haladásában lesujtott nagy magyar város iránt. Az emberszeretet erényének fénye telhetőleg igyekezett enyhiteni a pusztulás gyászát.
Pedig oly időben jött a szerencsétlenség, midőn az emberek könyörületét és segélyadományait sok nemes czél veszi igénybe. Maga a felhőszakadás és vízár is nemcsak a mi kedves Miskolczunkat sujtá le, hanem más tősgyökeres magyar tájak városait és falvait is.
Mikor augustus utolsó délutánján a vasuton Budapest felé robogtunk: Füzes-Abonynál hallottuk, hogy Eger is mennyit szenvedt, e lelkes város, a hol nehány nap előtt annyi részvét és fenkölt érzület mellett ünnepeltük meg régi jó költőnk: Vitkovics Mihály születésének százados évfordulóját.
Hittük volna-e akkor, hogy az a két szomszéd város, melyeknek haladásán egyaránt örvendtünk: nehány nap mulva siralmak völgye lesz! … De bízunk a jó reményben, hogy nehány év mulva ismét a régi jólét, haladás és uj örömek virító városa lesz mind a kettő.”⁷
A szerzők többsége hangsúlyozza, elmondhatatlan az az iszonyatos dráma, melyektől visszaretten az író tolla s a festő ecsete egyaránt, mert leírhatatlanok s lefesthetetlenek.⁸  
Az emberek (a történetekből kiderülve) a sötét, és a baljós hangok miatt nagyon megrémültek, elveszett az idő- és térérzetük. A következő két fontos pont a harangok megkondulása, majd a lassan érkező napfelkelte. Szinte egyik visszaemlékezésből sem marad ki a hajnal, a felkelő Nap, aminek fényénél az emberek szembesülnek mindazzal, amit addig csak hallottak vagy sejtettek. Az olvasó azt várná, az adott írások ezzel a képpel zárulnak. Az első részben a büntetés, később annak magyarázata, végül a bűnhődés motívuma jelenik meg az írásokban. A várt zárást azonban a kérés folytatja. A szövegek újra hangsúlyozzák (ahogy Vadnainál is olvashattuk), milyen nagy a csapás, ami a várost és az itt élőket érte, s kér mindenkit, segítsen. Az összefogás, a közös cselekvés az, amiben hisznek a szerzők.
A 139 évvel ezelőtti tragédia irodalmi hagyatékát nem a legmagasabb irodalmi igénnyel készült írások képzik. De legyünk őszinték, az ember mindig válaszokat keres, ha érzi, hogy a természet hatalmasabb nála, s végül mindig rájön, hogy csak akkor van esélyünk a nálunk nagyobb erőkkel szemben, ha összefogunk. A másik, ami örök tapasztalat számunkra, hogy a bajban a költészet lehet egyik legnagyobb támaszunk.
„Mert túl időn, enyészeten
Örök virulatban vagyon
Költészet és szerelem”



Felhasznált irodalom
1) Dobrossy István – Veres László: Miskolci árvíz, 1878−1978. / Miskolc, 1978.
2) Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. / Miskolc, 1995.
3) Halmay Béla – Leszih Andor: Miskolc / Budapest, 1929.
4) Herman Ottó: A végpusztulás réme / in. Vasárnapi Újság 1878. szeptember 8. (573−574.o.)
5) Miskolcz gyásza / Miskolc, 1879.
6) Pfliegler J. Ferencz: Életem / Miskolc, 1996.


¹Tóth Endre: Miskolcz (Miskolcz gyásza, 1879.)
²Beszámoló az 1878.VIII. 31-i miskolci árvízi elöntésről, (Vasárnapi Újság. 1878/38.szám.)
³1878
⁴A miskolczi árvíz és áldozatai
⁵Erdélyi Béla: Miskolcz gyásza (Miskolcz gyásza, 1879.)
⁶Vadnai Károly: A szörnyű éjszaka
⁷Vadnai Károly: A szörnyű éjszaka
⁸Herman Ottó: A végpusztulás réme
⁹„Miskolcz”