Egy ceglédi vendéglős fia némi patikuskodás után, 1886-ban Szegedre került újdondásznak. Ugyan később tett még egy rövid kitérőt, a honvédség révén megjárta Boszniát és Bécset, leszerelése után azonban életét véglegesen Szegedhez kötötte. Újságíróként, íróként, muzeológusként, könyvtárosként szolgálta a Várost. Tömörkény Istvánnak hívták. 150 évvel ezelőtt, 1866. december 21-én született.

Írói életműve szinte kizárólag a szögedi nemzethez, a szegedi nagytájon élőkhöz köthető. Kiválóan ismeri szereplőit és helyszíneit, tökéletesen tisztában van a vidékkel és népével, a Szeged-környéki parasztsággal, s hű marad hozzájuk mindig, minden tekintetben, hitelesen mutatja meg és föl általuk és bennük az örök emberit. Túl azon, hogy megőrzi és megörökíti a szögedi nemzetet, egyetemes esztétikai értéket is létrehoz. A lokálisban fedezi föl az egyetemest és az egyetemesben a lokálist, a cseppben a tengert, a tengerben a cseppet. Erre pedig csak a legnagyobbak képesek.

1917-ben, 51 esztendősen hunyt el. Nekrológjában így fogalmaz Móra Ferenc: „sejtelme se volt róla, hogy Szeged kultúrpalotájának ő a legnagyobb raritása és akkora kincse, amekkora Budapest összes múzeumaiban nem található.” — Sajnos a legtöbben ma, 150 évvel a születése és csaknem 100 esztendővel a halála után sem tudják, mekkora író nyugszik a szegedi Belvárosi temetőben...

Az alábbiakban a 2016 októberében megjelenő, Üzenet a másvilágra című antológiából nyújtunk ízelítőt. A kötetben napvilágot látó 27 írás fölkérésre született; a szövegek szorosabban vagy lazábban kötődnek Tömörkény István életművéhez, szellemiségéhez. Az antológia — amely címét Tömörkény egyik novellájától kölcsönözte − adósságot próbál rendezni, egyúttal a szépirodalom eszközeivel igyekszik fejet hajtani Szeged és a magyarság nagy és fontos írója előtt — hommage à Tömörkény!