Mindszent havába értünk, mire oly igen áhított levele megörvendeztette aggódó szívemet. Hogy vártam pedéglen, hogy hírt kaphassak kigyelmedről! Hát szabad ilyet? Gonosz ember! Reménylettem, hogy csak kigyógyult már abból a fertelmes betegségből, ami a kezit görcsbe rántja, hogy nemhogy öreg lúdnak a tollát, de fiatal csirke combját se bírhatja ujjai közé szorétani, ha óhajtaná se! Vagy hát az előbbit bizonnyal nem, az utóbbiról meg ne is írjon, ha kérdeném se, de lássa, nem is kérdem.

Hogy a mi nagy jó urunk meglehetősen van, annak én igen örvendek, hogy kigyelmed a zápfogát fájlalja, azért egy kicsikét szánom. Van ottan magoknál szegfűszeg? Reményellem, hogy van. Harapjon rá arra kettőször-háromszor, ha fájdogálna megént, meglássa, elzsibbad osztán, mintha pálinkával öntözgetné. És inkább a szegfűszeget rágicsálja, mint ama utálatos nedűvel zápfoga helyett a torkát locsolgatná! Lássa, hát méges aggódék én kigyelmed mián, pedig hogy meg nem érdemellé.

Minálunk csendeskén tellett a nyár. Irigyellem mindazonáltal, amit az ottani szöllőkről írott nékem, mert bizony itt igen rossz év volt minden gyimelcsekre. Váratlan hideggel tört reánk Pünkösdnek hava, bizony mondom, nem láttam én még soha oly feketeséget szőlőnek levelén, mint mostan, de még a szomszéd néne se láta vala, pedéglen oly igen öreg már, hogy aszúszemnek nézhetnénk a két orcáját.

Azt kérdi kigyelmed, hiszem-e, hogy a szeretet is megavasodik, valamint a szalonna.* És hogy a távul való létel tészi avassá. Avas szalonnát egyszer evém eddég, vendégként jó anyám kedves atyafiainál, kisleány koromban. Forgattam a számban, valamint ha cukorka lenne, kiköpni nem merém, meg ne bántódhassanak a kedves atyafiak, kik jó szívvel tevék azt reggeli tányéromra. El nem olvadott, hiszen nem vala cukorka mégse, de le sem is csúszott. Én azt mondom kigyelmednek, a szeretet nem avas szalonna, amit kiköpni kívánnék, ha látatlan lehetne. Sokkal inkábblan édes méz a szájban. Ha elolvadott is, ki egyszer érzette, onnan már mindenkor ott lesz az a nyelvén, száját édesíti emlékvoltában is. Az, mit íra hozzá, végül még kigyelmed, hogy nincsen szebb dolog az állhatatos barátságnál, csak úgy hangzik nékem, mintha gyermekcsének, ki kalácskát kívánna, mézeset, színeset, bocskorszíjat vesznek vásárfiába, azt dicsérik neki, mintha lenne manna.

Bocsássa meg kigyelmed, hogy ennyit csapongtam. Ez ősszel, e súlyos fellegekkel kedélyem is földközelben szálló, fáradó madár. Ha válasz érkezend majd eme levelemre, röpte tán újra magasabbra száll. Addig is kigyelmed vigyázzon magára, igyék meleg téát székfű párlatából, forró se, hideg se légyen, öblögesse fogát egy fertályórácskát, meglássa, könnyebb lesz, ama rút zápfoga nem kínozza osztán.

P. E.

A dőlt betűs részek idézetek Mikes Kelemen 77. leveléből.