(Mikes Kelemen: Törökországi levelek, 33 Jénikő, 2. martii 1720)

Mikes Kelemen halálának 255 évfordulója kapcsán fiktív levél írására invitáltuk szerzőinket. A filológia belefáradt, mintsem megoldotta a kérdést, hogy ki P.E. grófné. Arra kértük a vállalkozó kedvűeket, hogy küldjenek titkos híreket Mikesnek a Márvány-tengerhez Rodostóba.

A fiktív levélből így lett misszilis Spanyolnátha-levél… íróké mellett diákmunkákat is közlünk, már csak egy dolgunk van: várhatjuk a viszontválaszt.

 A Kisvárdai Bessenyei György Gimnázium Mikes-levelei

Deák Anna

37. válaszlevél

Leveledből megtudtam mindent, ami téged és fejedelmed illet. Meg kell hagyni, jobb lakóhelyt nem adhattak volna a rabságban néktek. Tudniillik, e válaszlevelet én is tíz óra tájékán írom, ezért szükölségéért ne tessen megharagudni, de szeretném, ha reggel hatodfél órakor már uton lenne feléjed, mert lóháton kűdöm küldöncömmel, 2 napon át. Errül jut eszembe; városom fejlettségét nem tudom nyomon követni, más nem ezen módon kűd üzenetet messze honoló barátosainak, annál inkább postán, módosabbak irógéppel irt leveleket. De édes fiam, ha nem haragudol, én megmaradok a papirra vetett, kalamárissal irt mondataim mellett.

Az én napi szokásaim grófnőként nem tul változatosak, hacsak nem a havonta esendő ünnepségekröl ejtünk szót, ahová a környező birodalmak fejeit hivom meg. Remélem, eccer Kelemen úr is megjelenik XVIII. századi kastélyomban, de vigyázzon majd kend, ne Konstantinápolyt keresse a szabadulásakor vásárolandó térképen, annál inkább Isztambult. Ottan minden kinézetű látogató tömegbe fog botolni, de ne féljen tapottat se’, jó helyen jár, a kastélyomhoz könnyen útba igazítják majd az illetékesek, ha olyan korhü öltözetben jelenkezik, ami ön szerint illő ezen eseményre.

Ihon, az öltözetrül ötlik eszembe! Képzelje, minden nap lenge öltözetü, fiatal, hátitáskás emberek kopogtatnak birtokom ajtaján, kérdezvén nem lehet e megörökiteni ezen mesés épület belső falait, őreim nem győzik kűdeni őket erre meg amarra, nem lakott úrnők régi szállóiba, ott kedvükre dokumentálni minden szobát. Ki se merem tenni lábam a 4. szintnél lejjebbi erkélyre, nehogy még engem is megörökiccsenek, amint levegőzöm. De el nem hinné az ember, micsoda fények és éjjeli élet van a városban, ahol még egy idöben kereskedők és piacok tömege csupán nappal zsivajgott. Fehér öltözetü asszonyok tömege nem rejtözködik urokkal, az utcán ünneplik egybekelésük boldog pillanatját, hosszu, fehér autókkal, nagy tömeggel. Régen engemet, a grófnőt minden mulatságra meghívtak, manapság már ez abbamaradt, más szokások szerint élnek népeim. Hangos dudaszóval közlekednek, míg addig, amíg én is lovasszekérrel jártam az utakat, csak az emberi torok tudta az utca zaját felülírni és a népeket a kiváncsiság okán fogva elcsöndesíteni.

De a számomra legérthetetlenebb szerkezet a kezükböl ki nem szakadó, fekete kis doboz, amely miatt mindahányan meg vannak görbedve. Bizonyos nehéz dobozka lehet, tán több mázsás, azér húzza szegény emberek nyakát úgy lefele. Remélem, néktek nem kell ilyenekkel cipekedni ottan Rodostóban. Ha még is így lenne, a következő leveledben üzend meg mindenképpen, és utána járok!

Reméljük, az Úristen a köszvényt eltávolítja jóurodról, éjjel imámban gondolok reája.

Az ég áldjon, jó Kelemen barátom.

P.E.grófnő

Eszterhai Anna

Drága Mikes!

Moszkva, 14-dik novembris 1734.

Poros panaszaid soha véget nem érő megismétlései szülik ezt a levelet. Sajnálkozva ragadtam meg a tollamat, melyet mára majd’ elnyelt az íróasztalom mélye, de most egy egészen maradandó választ szeretnék neked küldeni, mely remélem, hamar eljut hozzád. Talán később elővéve szórakozásképp visszaolvasod eme sorokat, mint egy kis históriát vagy afféle könyvet, amin az ember magányos óráiban könyököl.

Késlekedésem oka egy meglehetősen izgalmas utazás, mely voltaképpen kikapcsolódásként indult, de férjemmel egy történetes oroszországi kalandként végződött. Elesztébb azt gondoltuk, hogy megismerkedünk más kultúrával, no meg az éghajlat is vonzott bennünket. Első gondolatomban ott motoszkált, hogy a Vén Hírharang ezt is kiforgatja, de végül arra jutottam, hogy nem fordítom efféle badarságokra a figyelmem.

Izgatottan döcögtünk az úton, s bár az idő és a kocsiutak nagy ellenfeleknek bizonyultak számunkra, elmélyült társalgással, olvasással ütöttük el az időt, hogy mi is olyan literátusok legyünk, mint akik otthon annak képzelik magukat. Megérkezvén hó is, hideg is fogadott minket a szálloda tulajdonoson kívül, aki meglepően kedélyes természettel volt megáldva. Hisz’, öcsémuram is úgy véli, hogy az oroszok olyan bakfejűek, vagy csupán a hidegtől fagy le a mosoly az arcukról?

Az ellátás teljességgel megfelelt, egészségünk nem került veszélybe, aggódásod hasztalan. A parázstartón elhelyezett óra épp ötöt ütött, mikor kiléptem a hosszú folyosóra, mely faláról a tulajdonos családja nézett le rám. Olyasféle olajfestmények ezek, amilyenekkel gyakorta találkozik az ember, de miképp mindenre nyitott vala az utazó, megtekintettem ezeket. Ezenközben botlott belém a takarítást végző inas, aki esedezvén összetette kezét, mint aki magát III. Károly királyt látja meg személyemben, imígyen zavartságomban a szolgálatát kértem. Szükségtelenül, mivelhogy a szobánk éppen úgy festett, mint mikor elsőként betettük oda lábunk. Abban a minutumban olyan történt, mire nem számíthat ember, az amice hebegve arrébb tolva kocsiját majd’ elszaladt előlem, mint aki ördögöt látott. Hosszasan néztem menekülési útvonalát, ezt követően betértem hát lakosztályunkba, el is felejtve célirányomat, ahol néhány női vendéggel készültem megejteni egy csevejt.

Későre járt már, mindenesetre egy magam korú, fiatal hölgynek illetlenség ekkor a folyosókon kóborolni, de tudni kell, hogy az álom Konstantinápolyban maradt, bizonyára elfelejtette a bőröndbe pakolni férjem uram. Dejsz védekezne ő is oly’ szavakkal, melyre minden női fül becsukódna. Miért van az asszony, ha nem álomhajtogatásra, pakolásra, mosásra?

Férjem orosz barátival iszogatott, bizonyára tudod, mostanság az emberek beleháborodtak a dohányba, no meg az alkoholba, de itten a gyermekek, asszonyok sem maradnak el semmi jótól, igen különleges lekvárok, s édességek kerültek az asztalra itt létünk alatt.

A pezsgő szállodai élet kihalt, kísérteties csönd uralkodott a folyosón, melyen osonva haladtam végig. Minden bizonnyal most fejcsóválva olvasod soraimat, valamelyest szánom tettem, mégis a kelleténél több kíváncsiság lakozik bennem, melyet heroikus cselekedeteimmel csillapítanom kell.

Addig jártam a folyosókat, mígnem reábukkantam egy olyan szobára, melybe szívesen eltöltenél pár órát jómagad is. A helyiséget egy pislákoló gyertyafény megvilágította, s a félhomályban kirajzolódó könyvkötetek megragadták figyelmem. Egy-egy darabnak megérintve gerincét, érezni lehetett a szívét, melyet az író anyai gondoskodással öntött belé. Megrebbenve léptem kettőt borzongató ricsajt hallva. Emberkiáltás és zongora hangja volt ez, mintha valaki reáfeküdt volna a billentyűkre. Fülsiketítő játékát hamarán abba is hagyta, én viszont valamelyest rettegve földbe gyökereztem, s nem tudtam mozdulni. Szegény férjemre gondoltam, s ekkor elnyelve félelmem az ajtó felé futni kezdtem, ezzel ismét megszegve egy etikett szabályt. Ruhámat markolva haladtam fel a lépcsőn, hol az a szoba található, melyben a férfiak összegyűltek mielőtt elfoglaltuk volna szállásunk, s miként ott áll a nevezetes hangszer, első utam oda vezetett. A rémület eluralkodott rajtam, nem is tudnám leírni néked, mit éreztem akkor.

Eleddig nem is véltem, hogy ez mind a kezdet, miután vérszemet kapva benyitottam a társalgóba egy különös mozzanat vetült elém. A szálloda igazgatója, miképp elhűlve mered a sarokba, ahová a zeneszerszámot állították, néhány számomra ismeretlen férfi, akik megakadtak szavukban, mikor beléptem, s rajtuk kívül három személy, a síró fiú, aki nemrég a folyosón csetlett-botlott, egy úr, ki a földön feküdt, s egy másik, ki feléje hajolt egy késsel kezében. Miként e tárgyat, s tulajdonosának arcát megpillantottam, ájultan rogytam a földre. Utolsó emlékem, férjem, ki eldobva a kést, riadt tekintettel felém sietett.

Ájulásomból feleszmélve köröttem megannyi cseléd szorgoskodott, olykor a pulzusomra téve ujjukat, vagy éppen borogatással ellátva óvtak. Nem tetszett a felhajtás köröttem, mint azt te is tudod, az ilyesfélét sosem tűrtem örömmel, hát hamarjában kérettem az uramat, aki már ki tudja hány órája esdekelt az ajtóban. Megvilágosulva borultam nyakába, s fölöttébb szégyelltem téves következtetésemet. Uram tudtomra adta, hogy akkorra jelentem meg, mire felmérték a terepet, s ő a tőr markolatát vette szemügyre gondosan. Bevallotta, hirtelenkedő cselekvény volt ez, de mindenkit lesújtott a történés. Majd pihenésre intett, s jól fejembe véste, ne foglalkozzam ezzel az üggyel. Bezzeg ő azonnal értekezni ment az oroszokkal, meg a többi vendéggel!

Talán elragadtattam magam, de úgy hiszem, eme kalandunk nem maradhat leíratlanul.

Drága Mikesem, ha érdeklődéssel fordulsz az említett ügy felé, a soros leveleimben készséggel beszámolok a fejleményekről.

S ti mivel töltitek el időtöket? Remélem egészségetekre is féltőn vigyáztok, midőn Rodostó utcáit rójátok.

Híretek van-e az otthoniakról? Tintádat fogyaszd szorgosan, ekképp tettem én is. Polatéti!

P. E. Grófnő

Lázár Bianka

Kedves Kelemen,

Isztambul, 2. augusztus 2016.

…örömmel olvasom minden leveled, hisz forró, lágy szavaid melegséggel töltik el szívemet ebben a rideg világban. Rendszeresen várom írásaid, ugyanis csupán ez ad nekem reményt ahhoz, hogy hinni tudjam, van kiút ebből a szörnyűséges, értelmetlen harcból, amely itt folyik.

Folyamatos rettegésben élünk, a terrortámadások és a katonai puccskísérlet óta eluralkodott a félelem. Csak remélni tudom, hogy Rodostóban biztonságosabb környezetben éltek, mert ez már szinte elviselhetetlen. Most éppen nyugalom van, este. Este még a katonák is alszanak, csak én virrasztok még a lámpafény és egy gőzölgő tea mellett, az eget kémlelve, miközben azon tűnődöm, hogy amit látok, az hullócsillag-e, vagy egy újabb támadás készülődik.

Lehetne rosszabb is a helyzet, de ha már itt tartunk, akkor jobb is. Ennek reményében pár hete tettem egy látogatást Európába-szerte, ahol rengeteg érdekes dolgot tapasztalhattam.

Azt láttam, hogy emberek százezrei, életüket, pénzüket nem sajnálva próbálnak bejutni az EU területére, és bármit megtesznek a céljuk érdekében. Ezek az emberek a háború és a félelem elől akarnak elbújni, de rá kell jönniük, hogy bizony az európaiak is legalább annyira félnek, mint ők, ezért nem is fogadják őket szívesen, amely később újabb harcokat szül. Mindeközben Nagy-Britannia népszavazást tartott a kilépésről.

Így hát, drága Kelemen, azt tanácsolnám, hogy ameddig csak lehet, maradj Rodostóban, amint csak tudok, repülök én is utánad, mint ahogyan egy madár a hideg elől, mert az én fészkemet itt már régen lerombolták. Most még befejezem a teámat, a fénycsóva, melyet az előbb láttam, bizonyára hullócsillag volt. Talán ma este nem történik semmi és egy röpke másodpercre megnyugodhatok. Hasonlóan nyugodalmas éjszakát kívánok neked is, kedves, minél előbb tájékoztass jóllétedről.

P. E. grófnő, Erdély

Mikes Kelemen, Rodostó

Drága Kelemen!

Mondja, miért nem ír? Azelőtt mindig írt, mindig… S most azt sem tudom él-e még, vagy már elragadta a halál. Maga erős. Tudom én, de elmém nem foghatja föl, mi kín lehet oly messzi tájakon raboskodni. Mondja, szokott még imádkozni? Oly buzgón kérni a megváltást és a hitet, mint azelőtt? Vagy az is elhagyta már magát? A hit, mi oly nagy kincs volt nekünk Zágonban is.

Látja-e a címet, kedves bátyám? Erdély, én itt raboskodom. Emlékszik még, azt ígértem, hogy elmegyek innen, hogy világot fogok látni, hogy boldog leszek még, maga nélkül is. Nekem nincs családom. Egyetlen bátyám volt, az is törökhonba távozott… No de, nem akarom csüggeszteni a kedvit. Mondja hát, vagy írja, vagy csak gondoljon rá: jól van-e? Betegség nem üti-e szegény fejét? Úgy olvasom, ott délen olyan kórokat kaphat az emberfia, amilyenektől még a Jóisten sem képes megszabadítani.

Hát az éhség? Van mit ennie? Emlékszik még, milyen torost készíttettem magának, emlékszik? Olyat, aminek szomját még hordónyi Duna víz se oltotta. Látja, máris nevetek.

Magára kell gondolnom és hinnem, hogy visszajön. Ugye visszajön? Mondja, hogy ezek a levelek nem csak az éji vakvilágba sodródnak! Hiszen azelőtt mindig írt, s én minden darabját őrzöm! Így igaz. Addig fogom őrizni, míg maga haza nem jön, s majd akkor ketten fogjuk tűzbe vetni ezeket a féreg rágta emlékeket.

S még maga a nagyságos uralkodónő is úgy hiszi, magának nincs helye a magyarok között. Bár jó, nagyságos és nemes, mégis ellent kell mondanom akaratának. Magának vissza kell térnie! Vissza kell térnie, hogy együtt vessük tűzbe a leveleit.

Mennem kell, kedves bátyám. Mindjárt felszolgálják az ebédet, s tudja, hogy nem szeretem a hideg levest. Hideg leves, olyan hideg, mint ez a ház, mint ez a szív. Tudja, hisz jól tudja, magam sem vagyok szabad, s el nem repülhetek. Pedig hogy szeretnék, ó, de mennyire. Párizs, oda akarok én menni! Magával. Ígérje meg! Ígérje meg, hogy minden szörnyűség után, Párizsba utazunk. Nem érdekel sem háború, sem forradalom. A fény az, amiért odamennék. Sötét álmokból felkelni, s a távoli nyugaton felébredni. Megint csak magamról fecsegek, s a sorvadt életemről… De maga megérti, mert maga,…de maga most nincs itt. No, de majd ha itt lesz…

Ma szép idő van, Kelemen, gyönyörű sugárzás. Maga is szereti, tudom. Hát menjen, hátha törökhonba is ilyen szépen süt a nap.

Ezer csókkal üdvözöl és hazavár, nénéd

1745. február hava, Ignác napja

P.E.

Deák Anna a Kisvárdai Bessenyei György Gimnázium 10. osztályának humán tagozatos tanulója. Elnyerte a Kazinczy-jelvény bronz fokozatát¸ a Nyelvmester országos magyar nyelvtan verseny II., a Bendegúz Gyermek-és Tudásakadémia megyei döntő I., országos 8. helyezettje. A Hetedhét Határ Legjobb Kis Nyelvésze verseny országos döntőjén III. majd II. helyezést, a Simonyi Zsigmond helyesírási versenyen megyei III. és II. helyezést ért el. A Janikovszky Éva meseíró pályázaton dicsérő oklevélben részesült. A Magyar Tudományos Akadémia Fény éve pályázatán fotóit kiállították a Deák17 Galériában. Holokauszt témájú fotói díjazásban részesültek a Kisvárdai zsidók diákszemmel című fotópályázaton.

Eszerhai Anna Emese a Bessenyei György Gimnázium és Kollégium humán tagozatának elsőéves tanulója. Rendszeresen szerepel anyanyelvi versenyeken. A Délibáb Alapfokú Táncművészeti Iskola növendékeként versenyszerűen táncol. Szabadidejében olvas és alkot.

Lázár Bianka A Kisvárdai Bessenyei György Gimnázium és Kollégium 11. osztályos matematika tagozatos tanulója, Anarcson él. Gyerekkora óta ír verseket, prózai műveket, a gimnáziumban kezdett el komolyabban foglalkozni az irodalommal. Több hangszeren tanul, játszik furulyán, illetve gitáron, dalszövegek, dalok szerzésével is foglalkozik, angol nyelven is szívesen alkot. A „Tömörkény 150” tanulmánykötetben megjelent egyik novellaátirata.