Somogyi Feri
SPN könyvek ajánló
Somogyi Feri
Apás szülés
Mindig akkor jött, hogy most kell indulni, amikor nem vártam. Az éjszaka közepén, amikor álmomban Évike végre letette szívószál méretű cigijét, és azt mondta, csak még egyszer, de ez az utolsó alkalom. Én már gomboltam is a nadrágomat.
De csak ritkán tudtam annyira sietni, hogy Böbe ne akasszon meg a történetben. Immár harmadszor, hogy menni kell szülni. Kétszer eddig téves riasztás volt. Utána beszélgetni kellett Böbével, azaz mondogatni, igen? tényleg? A vége persze mindig az volt, hogy befogta az orromat, és méltatlankodott, hogy én már megint elaludtam, pedig ő meg akarja osztani a terhessége minden részletét, hiszen az én gyerekem is, és igazán kivehetném a részemet belőle.
Ilyenkor persze halkan eldörmögöm, hogy nekem elég volt az is, hogy teherbe ess, elég küzdelem volt az is veled. Még jó, hogy csak legyint ilyenkor, és elkezdi a hasát simogatni.
Most is azt teszi, de most fújtat is hozzá, és rám rivall, hogy mondjam már az időt. Amikor közlöm, kiabálni kezd, hogy hétperces már, te köcsög, igyekezzél. Én azonban még vécére megyek, hajat mosok, a múltkor is fél napot vártam a szülőszoba előtt.
Böbe magából kikelve ordít. Mondom neki, nyugi, odaérünk. Nem megyek át a piroson. Eleinte. Aztán, amikor lefejeli a kesztyűtartót a fájdalomtól, ötven fölé emelem a sebességet. A kórház előtt persze nincs szabad parkoló. Megállok egy másik autó mellett. Böbe kidől az ülésből. Elkapom, és valahogy felvergődünk a szülészetre, ami mindig a legfelső emeleten van.
Az adminisztrátor hölgy az okmányainkat egyezteti. Böbe közben egy fehér csempét szabadít meg a fugától. Ekkor egy orvos fogja meg a karját és elvezeti. Még egy perc sem telik el, és már hallom Böbe hangját. Sietek. Még időben érkezem. Látom a gyűrött arcot, amely erre a világra igyekszik. Aztán Böbe ordít megint. Így fáj? A picsába, vegyed már. Előkapom a mobilom. Mire beállítom rajta, hogy video, már kinn is van a gyerek. A szülésznő azt mondja, megvan mindene, kisfiú. Böbe megszorítja a kezem. Jól van, veszem már. Megyek a fiam után. Lisztbe hengergetik, fülébe, szájába hurkapálcikát tolnak. Lemérik a súlyát, magasságát, végül ruhát adnak rá.
Böbe ismét kiabál, hogy szorítsam meg a kezét. Sietek. Fogom. Olyan, mintha szkanderoznánk. Vicsorít, közben odasziszegi. Meg ne nézd. Azt hiszem, tényleg nem kellett volna. Az orvos mellé állok, aki nagy hévvel magyaráz, hogy a gátvarrás nem is olyan nagy dolog. A technika a lényeg. Egy horgot átszúr az egyik oldalon, a másikon pedig kihúzza.
Azt hiszem, egy jó időre oda a házasélet.
Lebotorkálok az autóhoz. Nincs a szélvédő alatt büntetés. Leparkolok két autó közé. A kormányra dőlök. Azon gondolkodom, hogy akarom-e én ezt. Ekkor az anyósülés alatt egy tangát fedezek fel. Ez meg kié lehet. Egy biztos. Nem a Böbéé. Ott hagyom. Nem érdekel. Visszamegyek a szülészetre. Böbe egy négyágyas szobában fekszik. Kezében ott az új jövevény. Mosolyog, súgja. Rám mosolyog. Melléjük ülök, és átveszem a csöppséget. Nem mosolyog ez. Gondolkodik. Biztos ő is azon, hogy valami végleg elromlott. És már sohasem lesz jobb. Vagy alszik, és azt álmodja, hogy ez az egész meg sem történt. Nekem is azt kéne.
Hűség
És akkor egy nap elegem lett abból, hogy merre jártam, mit csináltam, biztos megint valami nőnek csaptam a szelet a piacon, nem igaz, hogy nem érek időre haza, pedig tudom, hogy dolgod van, mész hajat festetni az Etelkához, mert annak van türelme hozzá, minden tincset külön-külön, és nem unja, hogy csak mondod, mondod, meséled büszkén, a fiad menedzser lett, a lányod pedig negyvenegy évesen végre megtalálta az igazit, persze én csak hümmögök ilyenkor, mit is tehetnék, meg sem hallod, ha azt mondom, szerintem a Lacit előbb vagy utóbb elkapják a sok kamionról leesett mobillal, te is csak azért ajnározod, mert a születésnapodra okostelefont kaptál tőle, azóta mindenkivel fészbukozol, kinyílt a világ, kétszázhetvennégy ismerősöd van, és ahelyett hogy kimosnád a trikóimat, meg a zoknimat, nyomogatod a gombokat, a pittyegéseket figyeled, ki válaszolt, kivel mi történt, ki csalta meg az urát, ki kinek szurkol épp az aktuális valóságsóban, nekem csak kiszólsz a konyhába, kenjek egy zsíros kenyeret, egyek hozzá zöldséget, mert az egészséges, mondom, hogy nincs, megetted az összeset, akkor én vagyok a hibás, miért nem vettem eleget, menjek el gyorsan a piacra, de siessek, mert mész az Etelkához, aztán amint válogatok az uborkák között, és arra gondolok, megeszek egy lángost, fokhagymásan, ahogy szeretem, észreveszem a totózó felől, a Szénási Gyuri integet, menjek már, és csináljunk megint egy kombinációst, mint a múlt héten, amikor nyertünk fejenként egy ezrest, de most nem akarok, a lángost akarom, és egyébként is képtelen vagyok még egyszer végighallgatni a lánya válását, és én sem akarom elmondani, hogy valami Kati, meg Anikó és még néhányan, az interneten üzengetnek, hogy szívesen találkoznának velem, ezt jó lenne valakivel megosztani, de Gyuri is, mint a többi barátom, csak kinevetne, azt pedig már tényleg kivel beszéljem meg, hogy téged hiába próbállak rávenni már egy ideje jófajta huncutságokra, mindig félrelököd a kezem, mit akarok, vének vagyunk már ehhez, nem is érted, mi van velem, hiába mondom, hogy kellene még nekem valami tűz, úgy érzem, nekem még megy, odabújsz, ha nagyon akarom, de nem akarsz semmi intimitást, ne is erőltessem, csak kinevetsz, hogy vén kujon vagyok, még a netre is felteszed, hogy milyen fickós a párod, hadd nevessenek a barátnőid is, de aztán nem ez lett belőle, és erre én sem számítottam, azt hittem, csak ugratnak a vénlányok, először az Aranka írt, hogy biztos tudom, ki ő, és szeretné, ha átugranék, és segítenék eltolni a kanapét, mert rossz helyen van, a férje tavaly halt meg, és nincs kinek szóljon, de tényleg megvagyunk egy óra alatt, nem is érdemes ezért neked szólnom, én persze mondtam neked, amikor aztán átmentem, az Aranka köntösben fogadott, azt mondta, térjünk a tárgyra, mennyi, mondtam, mi mennyi, hát egy óra, mondtam kétezer, kanapétolásért még úgysem kaptam ennyi pénzt, de aztán leültetett a konyhában, hozta az aranygaluskát, vaníliasodóval, ahogy szeretem, tudja, hogy az a kedvencem, és miközben nekiláttam, ő egyszer csak ledobta a köntöst, és hálóruhában elkezdett illegni, forogni előttem, aztán berángatott a szobába, a kanapé meg volt vetve, és megígérte, hogy édesebb lesz, mint az aranygaluska, tényleg az is volt, egy percet sem tétováztam, olyan volt, mint hajdanán Eszter, akivel csak egyszer, csak egyszer, azt hiszem, vagy kétszer romlott el a kapucsengője, nem emlékszem már, de Aranka olyan volt, mint egy műlovarnő, mindenáron nyeregbe akart ugrani, százszor, ezerszer, a végén én menekültem el, a kanapét el se toltuk, igaz, a konyhaszekrényt sem segítettem a másik falra áttenni Klárinál, az erkélyt lekövezni Valinál, az új képekhez akasztót feltenni Sárikánál, kipakolni a pincéből Ágnesnél, valahogy szóba sem került, amikor már ott voltam, tettük a dolgunkat, Ágnesnél tizenegyszer, többször azért nem, mert lebuktunk, konkrétan a lányok vesztek össze rajtam, te nagy patáliát csaptál, amikor fürödtem, még a micsodámat is lefényképezted, és kiposztoltad, na, és mit értél el vele, száztizenhét lájkot kaptam, és olyan üzeneteket, amikre azt mondtad, nem érted, nem érted miért, miért csinálom ezt, hiába mondom, hogy én veled csináltam volna a legszívesebben, de ma már Ágnessel, őt akarom, le sem kell hunynom a szemem, érzem, érzem a fenekét, érzem mindig, érzem ahogy bújik, keresi hogyan lenne a legjobb nekünk, nem hagy, hiába teszem a takarót, a párnát, az összes ágyneműt közénk, mindig ott van, ölel, szorít, mint egy bilincs, aztán érzem a kezed, ahogy benyúlsz a lábam közé, keményen markolod, szorítod ki a szuszt belőle, miközben sziszeged neki, nyugodj már békében.