Mindig volt egy pillanat,

ahogy a napi munkát befejezted,

görcsbe feszült ujjaid óvatosan lazítgattad,

és a monitor még kikapcsolás előtt utolsót pislogott,

mindig volt egy pillanat,

amikor a támlás szék még felnyögött,

amikor a térded az ajtó felé fordítottad,

mindig volt egy pillanat,

ahogy a telefonkagylót a helyére visszatetted,

és a csípőd néhány centit feljebb emelkedett,

mindig volt egy pillanat,

hogy a felelősséget ötven-ötven százalékban birtokoljuk,

s a sokat emlegetett gyönge férfi helyett

végre megoldjad a közös dolgaink.

Valahogy több is lehetnék, más is,

mint vágyaimnak összessége.

Ha hagyom kibontakozni, áramlani

szerte, amire mindenemmel vágyom,

vágyaim megtérülnek, felkorbácsolnak

szinte a végtelenségig, és vissza.

„Remény sincsen.”

Gyakran egyedül, magányosan ébredek

ezzel az éjszaka teleszívott félelemmel.

Már eldönthetetlen, hogy bennem ki

veszíti az igazán sokat. De eggyel

közelebb a halál napja, akárhogy

törekednék, még bármire.