Gyerünk öreg hadd hívjam a mentőt —

véletlenül se

itt lakom

csak a kezem a válladra

csúszom a porban s rólam a farmer

szatyromon

támaszt kerestem s benne a kisüveg

a reklámújság közt félig evett zsömlém csomagolva

ne haragudjak már

cserébe ni a mobilom.

Gyere öreg hadd fogjam a derekad a leheleted ismert

szőrtelen a kar

sokat cipelt most én viszem csúsztatom alád

támassz térdeden

csak a sarokig a kódom nem titok üsd be a kulcsom a fene vigye merre van

hideg a kő lepihenek

ne haragudjak már

s az ajtót

berúgni kell nekem.

Gyerünk legény fel a villany világosodik és az ágyig tipegek

bokámig lecsúszva a gatyám

ne haragudj már

fogom a kezed s úgy figyelek

hogy tart-e a kar és ha belekapaszkodom fiatal kezedbe

merre van aki elől menekülnék

büntetve rég bocsánatot nyerni én magam.

Gyere legény vajon ki vagy holnapra senki sem maradsz s kit cipelsz

az a sajátod

lebontva minden immár

ha el nem ítélsz s ha nem nevelsz.

Figyelem, mit szeretnél, melyik legyen a csillag

amott lehozva szívedért, de inkább döntsem én el,

hiszen a libidóm végül mégis értem a tiéd.

Hát tudom is én szerintem vastagon a csillagra fel se

nézni magamért, de érzem, látom ott ragyog, amit vársz,

nem hangoskodom a magamét.

De akarva küzdeni a csillagod legyen az én álmom is

behunyva a szemem, holott a pillámat le ha eresztem,

horkolás hallik csak üresen.

Most nekifeszülnék hát, no gyere, rugdoss, talán elérem

így lebeg a cél: neked mi fénylik fenn, a gyönyörűség,

nekem, hogy ébred bennem, aki él.

Az útra itt van bármi, ami szükség, betöltekezni

nyújtod, ami kell, ám minek, ha én maradnék mégis,

ami hiteles — inkább nem fogadom el.

Mert nem is csillag és nem is a küzdés, hanem lenni

bárki vagyok én: csak személyzet, úttörő e csuda éjben.

Csupán a lét. Ha nem vagy az enyém.