Berta Zsolt: Kalef. Magyar Napló, Fokusz Egyesület, 2014

Mindenki ott volt, aki számít: Csejen és Csicsó, Kislord és Mütyür, Porbadöngölő és Halacska, Köcsög és Kukac. Eljött Golyó és Babszi, Hajni és Ficsúr, s persze Ákos is ott volt meg Szotyola, aki nem mer csajozni, és Gizda, a tolvaj. Csak Gyula nem volt ott, mert Gyulát lelőtték a jugók, amikor dobbantani akart Triesztbe. És nyilván ott volt a Gyula emlékére szervezett bográcsozáson Cseke Zsolt is, a főszereplő ebben a hallatlanul izgalmas könyvben, Berta Zsolt Kalef című regényében.

Mindjárt az elején: nem tudjuk, álom vagy valóság a Petőfi-szobor megkoszorúzása, a menekülés a rendőrök elől. Ki lehet az a Rika nevű lány, mikor Zsolt Emőbe zúgott bele, a Kisszutyok névre hallgató tini meg őbelé? Az időbeli ugrások, az in medias res kezdés miatt néhány pillanatig még azt sem tudjuk, hogy tényleg 1963-at (a történet végére 1964-et) írunk, vagy hét évvel korábbit, mert apa ’56-os Magyar Nemzeteket olvas. Mindenesetre egyre kíváncsiabbak leszünk, és észre sem vesszük, már beszippantott bennünket a nagy varázsló, aki ezúttal nem Prospero, hanem Berta névre hallgat, és egyáltalán nem úgy fest, mintha el akarná törni a pálcáját. Sőt… csak úgy sorakoznak bennünk a kérdések: énregény ez a könyv, vagy „aparegény”, vagy egymásba simulóan mindkettő? Nehéz eldönteni. Az egyes szám első személyű megközelítés feszültté teszi az amúgy már mások által „fecsegősnek” ítélt szöveget, s mivel mindezt egy tizenhét esztendős fiú szájából halljuk, ezért még a párbeszédek időnkénti túlírtsága is természetes. Fentiek ellenére még mindig inkább az egyszerűbb, szlenges megoldások vannak jelen a szövegben, nem úgy, mint például Kertész Imre Sorstalanságában, ahol az amúgy kiváló regény főszereplőjéről sokszor nehezen tudjuk elhinni, hogy a felnőttes körmondatok az ő szájából hangzanak el.

Nos, erről itt nincs szó, annál inkább buliról, rock and roll-ról, lányokról, szerelmekről. De mikor éppen ott tartunk, hogy hát persze, ez megint „csak” egy Berta Zsolt-os Jancsiszeg, akkor hirtelen komolyra fordul a történet. A főszereplő börtönbe kerül, tulajdonképpen olyan vádak miatt, amik manapság nevetségesnek tűnnek, de akkor, 1964-ben Illyés Gyula Mambó magnóra vett Egy mondata miatt, Mein Kampf-olvasás, meg a már említett Petőfi-szobor megkoszorúzása miatt könnyen bajba keveredhetett az ember. Hát még, ha ártatlanul kabátlopásba, s kevésbé ártatlanul valutázásba keveredik. És ez a nagy előrelépés Berta előző regényéhez, a Magyar Napló-különdíjas Jancsiszeghez képest. Mert itt aztán tényleg kemény a mondanivaló, Kádár börtönében egész életre való testi-lelki sérüléseket szerezhetett be az ember. És Berta úgy írja le a börtönbeli hónapokat, hogy elhisszük neki: tényleg ott volt. Aki átélte ezeket az évtizedeket (na, itt jön be az aparegény), az tudja: így érveltek, így kérdeztek a hatalom emberei, ezt és ezt lehetett várni tőlük. Ahol zsarnokság van, az ott van tányérban, pohárban, az van az orrba-szájban, világban és homályban, szabadban és szobádban… ahogy egyszercsak szerelmed arca megfagy…

Zsolt, aki nem Berta, hanem Cseke (még itt is összekeverednek a dolgok), természetesen kiszabadul, és ha nem is múlik el nyomtalanul ez az időszak az életében, de mindenesetre valami más — egy új szerelem, egy gyermek megszületése — kezdődik majd el.

A történelmi tények csupán részlegesen áthallásosak. Az igazi Kalef galeri egyik tagja szintén börtönbe került egykor, de csupán négy hónapra. Ám a hatalom valóban lecsapott rájuk, mint ahogy lecsapott 1968 után azokra, akik Jan Palach-hoz és Bauer Sándorhoz hasonlóan szervezkedni kezdtek a diktatúra ellen. Természetesen csupán a zsarnokság felidézéséért még önmagában nem lenne jó könyv Berta Zsolt regénye. Ha nincs a gördülékeny stílus, a váratlan, krimiszerű fordulatok, ha nincsenek a jól megformált, hús-vér alakok, akkor nem szívna be bennünket a történet, nem lenne Megáll az idő fílingünk, nem élnénk át azt, hogy a „mindenki szem a láncban” érzés mellett velünk dübörög a hatvanas évek zenéje és ifjúsága. Egy másik nagy költővel szólva: március van és határtalan az élet.