és a jelen is olyan homályos benne,

hogy talán nem is igaz.”

(Fekete István)

Magasabbra, egyre magasabbra kapaszkodik, már csak a fák — szemmel közvetlen közelről — látható törzsét érzékeli, makacsul menetel, nem érdekli sem a hideg, sem az útjában keresztbe került vaskos ágak; ha rájuk lép, nagyot roppannak, de néha visszacsapnak a sípcsontjára.

Köd előttem, köd utánam — a kedvenc meséire gondol, a jó melegben végighallgatott történetek hirtelen, pontatlanul felidézett mondatait mormolja egy reménytelennek tűnő gyaloglás közben. A haladást nehezíti a súlyos pára, megül a kabátja hajtókájában, érzi, ahogy beszivárog a hideg az ujjközeibe, emelkedik és süllyed a mellkasa, a meleg lassan lecsapódik a nyaka és szája köré tekert sál szálain.

Tegnap még nem gondolt erre, hogy ma fel kell jutnia a Kő-hegyre; amikor elhalad a kis kápolna mellett, már nagyon gyorsan lélegzik, szinte liheg, de sötétedésig már nincs sok idő, jobban kell igyekeznie. Talán vissza sem megy ma már a faluba, megalszik itt, bár nem szereti a kis házban terjengő dohos szagot, de nem lesz ereje visszaindulni. Úgy érzi, már ahhoz sincs ereje, ami miatt egyáltalán felkaptat, nem hagyhatja holnapra, megy, akár egy mesehős, aki majd meglátja a tündérpalotát és megszerzi a jutalmat.

A kecskerágót már belepte a dér, kicsit később, télen is nekiindul majd az útnak, látni fogja, ahogy megfagy a sok apró, narancsszínű képződmény. Jönnie kell, legalább havonta egyszer, így követi fejben a természet változását is, a kis ösvény csúszása és az éppen kibúvó vagy éppen elfagyott fűszálacskák jelzik leginkább a mikort. Legutóbb az évszakhoz képest nagyon meleg volt, kétségbeesve indult akkor is, végigizzadta az utat, a dohosság azonban még nyáron is szinte ugyanolyan erővel üti meg, amikor felér a házba. Aprókat köhint, ahogy ezt végiggondolja, feljebb húzza a sálat, a feje teteje látszik csak, imbolyog fölfelé, próbál hosszabbakat lépni, másik mesére gondolni.

Amikor elhúzza a reteszt a repedezett zöld faajtón, halk mozgást hall, ideértél, hallja a papuccsal neszezést; leülnek, ölelik egymást, összeér a válluk, elnéznek valahová, ugyanarra, nagyon messze.