A „Kert” című írás egy szerencsés tollú szerző által kristálytiszta stílusban megfogalmazott költűi próza, szabályos bevezetéssel és klasszikus igényű visszatéréssel a záró részben. Ez az előadásmód bátran nevezhető szuggesztívnek, alkotóját minden bizonnyal egy világ választja el a manapság divatosnak mondott irodalmi irányzatoktól. Mégis, a figyelmesebb olvasó valószínűleg érzékel néhány alapvetű „sajátosságot” a novella olvasásakor. Mintha a dőltbetűs részek közbeiktatásával némiképp módosulna a narráció, mintha egy magasabb rendű entitás hangja keveredne a szerzőjével. A fűtők megmentése után elsül egy pisztoly. Az olvasóban felmerülhet a kérdés: „Miért van G-nél fegyver?” Egyáltalán: „Kicsoda G?” A továbbiakban két másik novella bemutatásával próbálom „rekonstruálni” a Tóth Imre által elbeszélt történetet, a hozzáadott linkek segítségével mindkét novella olvasható.

A novellák — és a szerző egyéb írásai — „Egyetlen” történet elbeszélésére vállalkoznak, tehát a Tóth Imre által elbeszélhető Egyetlen történetet járják körül; ennek megfelelően anyaguk viszonylag homogén, összefüggő, noha cselekményük — filmszerű látásmódjuk és kiváló stílusuk révén — önmagában is élvezetes. A három miniatűr prózai írás a következő sorrendben olvasandó.

1. Aquitánia

  http://www.jamk.hu/ujforras/060902.htm

2. Rekonstrukció

http://www.spanyolnatha.hu/archivum/rafting/20/szepirodalom/toth-imre/1256/

3. A kert

  http://www.jamk.hu/ujforras/0709_10.htm

A három elbeszélés „kulcsa” minden bizonnyal a szerző „rekonstrukciós” technikájában rejlik. Az olvasás során különféle mozaikdarabokat fedezünk fel, az Egyetlen történet szilánkjait. E bonyolult „kirakós-játék” egy Poe-féle detektív-novella felépítésére emlékeztet; ám Poe mellett Dante nevével találkozunk, míg későbbi novelláiban a szerző Borgestől kölcsönöz idézeteket; az életünket behálózó „hatalmak” és „hierarchiák” érzékeltetésében pedig Kafka, Orwell és Hamvas Béla elkötelezett követőjének tűnik. A „Kert” című novella címadása szintén Kafka-i világot sejtet, a nevek kezdőbetűvé történő redukálása, a héber mítoszokon alapuló bevezetés és a Kazánházban dolgozó fűtők tovább erősítik a Kafka-i párhuzamot. Az említett szerzők lényeges „szereplői” az életműnek, egyfajta „gravitációs-erőterek” a Tóth Imre által látott szellemi horizonton.

A továbbiakban néhány sui generis elemét emelném ki a novelláknak.

1. Szereplők, narráció(k)

Tóth Imre novelláiban a narrátor(ok) szerepe összefonódik a szereplőkkel. Lényeges, hogy a rekonstrukciót az első novella ismertetésével kezdjük. Az „Aquitánia” narrátora egy időtlen Szellem — talán a főhős, B „őrangyala” (?) — a Gépezetből:

„Nem vagyok se isten, se ember. Szellem vagyok, aki az idők kezdetén született, Isten dicsőségére, és szolgálatára. Az igazi nevem nem mondhatom meg, mert akkor hatalmat kapnátok felettem. Szólítsatok hát Aquitániainak.”

(Aquitáina egy francia település, a wikipédia szerint ősi barlangrajzokról nevezetes. A szereplők nevét nem ismerjük, mivel a „névmágia” egyfajta birtokviszonyt keletkeztetne ebben a felfogásban. Az író általában csak a nevek kezdőbetűit közli az olvasóval).

„Hosszú létezésem alatt magamra öltöttem nagyon sok, különböző alakot, de a legtöbbször emberi formában léteztem, legalábbis az alsó világokban. (…) voltam pap, katona, tanító, kereskedő, földműves, és még annyi minden más. Mindig nagyon alaposan megterveztem, hogy hol, mikor, milyen családba születek. Persze, számomra is adott volt a lehetőség, hogy kikerüljek az újraszületések körforgásából. De mégis mindig visszajöttem, önként.”

Tehát az első elbeszélés valódi narrátora egy Angyal. Valószínűleg a többi elbeszélés is ebben a narrációban olvasandó, ám ha az előző novellát figyelmen kívül hagyjuk, a „Rekonstrukció” című novella narrációja konvencionálisnak látszik. Más a helyzet a „Kert” esetében. Itt mintha eleve kettős narrációval volna dolgunk, amit a dőltbetűs részek is hangsúlyoznak. Ezek a közbeékelt szakaszok talán az aquitániai Angyal gondolatai, esetleg egy másik, hasonló hatalmú entitásé, hiszen a Tóth Imre által alkotott univerzumban Angyalok és Démonok folyamatosan lesben állnak és megfigyelik az embereket; olykor megszállják őket, olykor védelmezik. A novellák hősei általuk lépnek kapcsolatba az ún. „transzcendens valósággal”. Az első elbeszélés főhősét B-nek hívják. B egy katonai Bázison tejesít szolgálatot. Időben valamikor a nyolcvanas évek derekán járunk, a szerző kamaszkorában. Ám az időről alkotott fogalmak finoman elmosódnak, a szerző által elbeszélt történetek egy lehetséges múltban vagy lehetséges jelenben játszódnak le. A további novellák főhősét G-nek hívják. A szereplők személyazonossága szintén elmosódik: G azonos személy a korábbi B-vel. (Az eltérő kezdőbetűk — (B és G) — egyazon személy kereszt- ill. vezetéknevét (is) jelölhetik). A főhős fontosabb attribútumai: erősen töprengő hős, melankolikus alkat — (mai fogalmaink szerint: enyhén depressziós, olykor órákat tölt önkívületi vagy kataton állapotban) —, szeret inni és dohányozni, rengeteg kávét fogyaszt. Az első két novellában azt olvassuk, hogy lemond a diplomáról, mert apja katonai kitüntetései révén nem akar protekciósnak tűnni az egyetemen, s egy Kafka- i légkörű hivatalban talál magának állást, illetve okkult tanulmányokat folytat; később behívják katonának. A főhős alakja olykor egy valódi angyalra emlékeztet: „G. úgy állt ott a temetőben, hosszú fekete kabátjában, mint egy angyal, akit éppen most taszítottak le az égből” (Rekonstrukció). Tóth Imre írásaiban az emberi testet háznak látjuk, olykor kész átjáró-háznak, amit időről-időre angyali és démoni erők bérelnek ki és vesznek birtokukba. Az alábbi sorok a „világ leggonoszabb emberét” jellemzik talányosan: „Az ő teste volt annak a nagy és hatalmas démonnak a háza, akinek még a nevét is tudom, de nem szabad kimondanom.” (A kert). A novellák többi „szereplőjét” a szerző csupán néhány laza ecsetvonással érzékelteti. G szerelme egy „kreol” bőrű lány, a büfésnő lánya, egy másik lányt J-nek hívnak. A démoni erők parancsnokát Q-nak hívják, feltűnik tovább G néhány rokona, barátja, ismerőse. Az apa alakja mindhárom elbeszélésben meghatározónak látszik.

2. Az „Okkult-háború”. G és a katonai Bázis.

Tóth Imre novelláiban (és verseiben) egy képzeletbeli háború zajlik, az emberek összecsapnak a sötétség erőivel. G (vagy B) egy katonai Bázison teljesít szolgálatot. A Kert című írás még a „béke” időszakából való. G vidéken lakik, s olykor a fővárosban nyaral kuzinja budai lakásában. A novella idősíkjai szinte észrevétlenül váltakoznak. A novella utolsó harmadában G-vel már szokásos szolgálati helyén, a katonai Bázison találkozunk:

„Hajnali négy volt. A folyosón ült az asztalánál és fázott. Jól esne egy kávé — gondolta, de a termosz már üres volt. Kávé helyett rágyújtott egy cigarettára. — Ideje elindulnom — mormogta magában. Az egész épületben teljes csend honolt, még mindenki aludt, semmi nem mozdult. Felállt az asztaltól, elnyomta a csikket, és nagyot nyújtózott. Kimért léptekkel elindult a lépcső felé, és lassan lement a földszintre. A lenti ügyeletes az asztalra borulva aludt. Kiment az épületből, megállt az udvaron, és felnézett a csillagos égre.”

Az Aquitánia című (tehát korábbi!) novellában a szerző részletesen is bemutatja a Bázist:

„Két héttel karácsony előtt, B. lassan mászott fel a hatalmas őrtorony fából készült létráján. Mikor felért a három-négy emeletnyi magasságba, kinyitotta az ajtót, és belépett a minden oldalról üvegablakokkal határolt térbe. Levette válláról a géppisztolyt, és a falhoz támasztotta, majd cigarettára gyújtott — ami persze szigorúan tilos volt — és kinézett az ablakon. Már jóval a fák lombkoronája felett volt, így láthatta a havas szántóföldeken túli országutat, ahol a sötétben néha egy-egy autó fényszórója mozgott. B. tulajdonképpen szeretett itt lenni, a toronyban — ez az én elefántcsont tornyom — gondolta. Itt legalább volt ideje gondolkodni, és a külvilágtól is majdnem teljesen el tudta szigetelni magát. A laktanya az erdő közepén volt, a legközelebbi lakott település is több kilométerre. Az erdőt átszelő országút volt az egyetlen kapocs a külvilághoz, és a titokban magánál tartott zsebrádió, amin zenét és híreket szokott hallgatni. Itt szinte teljes csend uralkodott, csak néha csörtetett egy kisebb-nagyobb vad, őz, vagy róka errefelé. Óránként egyszer zúgni, recsegni kezdett a vezetékes rádió, amin le kellett jelentkeznie az őrparancsnoknál.”

A Bázis fontos fogalmi eleme a Tóth Imre írásoknak, már-már központi magja és szimbóluma. Jelentősége a távolságban és az elszigeteltségben rejlik; hasonlóan a Kertben ábrázolt budai épülethez: távol esik az emberi településektől, lényegében mindentől ami „valóságos”. B (vagy G) eleinte az Őrtoronyban strázsál, később előléptetik, és átkerülhet a Hírközpontba a Kódfejtőkhöz. Az Őrtoronyból kiváló kilátás nyílik az erdei tájra, a szerző nagy kedvvel részletezi a látottakat. B sokat olvas az İrtoronyban és bejáratos a Bázison fekvő könyvtárba is, az Őrtornyot szimbolikus épületnek látja — („Ez az én elefántcsont tornyom”) —, a figyelmes olvasó talán már érzi, hogy nem egy közönséges katonai övezetben járunk, hiszen az Őrtornyok és az Őrzők fogalma a görög és zsidó-keresztény kultúrkörből egyaránt ismerős lehet, s általában az erkölcsi értékek megóvásához valamint a lélek halhatatlanságához kapcsolódik¹. A „Bázis” tehát egy mikrokozmosz képzeletbeli leírása: az emberi Ego, az Én. Ami kint van, az részben maga a Valóság — (mint „ellenséges terület”) —, részben egy másik idősík, talán egy permanens, párhuzamos világ. Tóth Imre jól ismeri a klasszikus és távol-keleti filozófiák lélekkel kapcsolatos tanításait, s módfelett kedveli a hermetikus-hagyományokon alapuló okkult szimbólumokat. Az okkult hagyományok szerint, a lélek szimbolikus képe egy ötágú pentagramma (Mikrokozmosz), míg az univerzumé egy hatágú hexagramma (Makrokozmosz). Nagy a kísértés, hogy a katonai Bázis Őrtornyait ezen mágikus ötszög (vagy hatszög) egy-egy csúcsában helyezzük el, így az objektum oldalait szögesdróthálók határolják, s a Bázis többi épülete ezen szögesdróthálók mögött húzódik meg. Minden katonai épület egyben szimbólum is, a Bázis — (funkcionális értelemben) — az emberi organizmus képe. Az Őrtornyok nem csupán lélekszimbólumok, a látáshoz és az érzékeléshez is kapcsolódnak, mind anyagi, mind spirituális értelemben; az idézett szövegrész elég egyértelműen hangsúlyozza a Toronyból látszó panorámát. A Hírközpont — (talán az emberi elme?) — bemutatásával felmerülhet a kódolt, dekódolt információk és dezinformációk Borgest idéző lehetősége a szövegekben. A katonák a Kantinban étkeznek, tehát a vegetatív szükségletek funkcionális helyén. Mivel az említett katonai-szimbólumrendszer – (ha eltérő formában is) – Tóth Imre számos művében megjelenik, így érdemes tüzetesebben is feltérképezni a Bázison fekvő épületeket.

Őrtornyok (A Lélek őrhelye. Anyagi és spirituális érzékelés.)

Főparancsnokság (Az Agynak megfelelő funkcionális központ. Irányítás.)

Kantin, Könyvtár (Vegetatív és szellemi szükségletek.)

Hírközpont (Kódfejtők, Titkosítók. Feldolgozó és továbbító központ. Agy.)

Hálóterem (Spirituális átlépés helye a Rekonstrukció című nov. Álmok.)

Elhárítás (Talán a ráció (felettes én) hatalma a misztikum felett.)

Alagút (Épületeket összekötő titkos rendszer. Mélylélektani allúziók.)

Kapu (Kijutás-kilépés lehetősége. Kapuügyeletes, sorompó.)

A Bázis körül feszülő szögesdrótok elszigetelnek a valóságtól. A Kertben szereplő budai épület leírása szintén az üresség és az elszigeteltség érzetét kelti, a kert szó amúgy is magában hordozza a kerítés és az elkerítés fogalmi elemeit. Ezek a novellák részben példázatok, egy „okkult háború” eseményeinek képletes krónikái. Az Aquitániában „in medias res” csöppenünk bele ebbe a háborúba, érezzük a Sötétség erőit közeledni, érzékeljük a Jeleket és a Szimbólumokat. A novella egyik legsikerültebb része B megkísértése az Őrtoronyban. Q — (a démoni erők parancsnoka) —, mézesmázos ígéretekkel, fokról-fokra próbálja bevenni B lelkét, mint egy árkokkal határolt várat. Érdemes kiemelni, mekkora szellemi panorámát sejtet e rövidke beszélgetés. Q igyekszik felébreszteni a főhősben szunnyadó hatalmakat, módszere Platón technikájára emlékezetet (anamnézis, „bábáskodás”), Krisztus említésével ugyanakkor eszünkbe jut a Megváltó harmadik megkísértésre a sivatagban, ám csupán a Centúrió alakjának felidézésekor válik világossá az ellentétes irányú analógia B őrszem és a kereszt alatt „felébredő” római katona között. A szerző fanyar humora nem ismer határokat: B elfogadja a fausti-alkut, az ördögi szerződés megköttetik, élete „sikertörténet” lesz; érdemes megemlíteni, hogy éppen karácsony van, a fehéröltönyös Q alakjában pedig mintha életre kelne a rendszerváltás korának egy máig népszerű figurája: az utazóügynök…

3. A mitikus háttér. Átlépések.

A szerző által teremtett mikrovilág mindenekelőtt mitikus hagyományokhoz kapcsolódik. Tóth Imre kötetbe gyűjtött novellái személyes hangvételű próféciák az Emberiség Aranykorának Paradicsomától a Vaskor Alkonyáig. A mítoszok világának gyakori eleme az „alászállás”, a Gilgames-i, Dante-i Pokoljárás, netán egy istenség rég-várt eljövetele. Az „alászállás” és „felemelkedés” a mitikus hagyományokat követő és újrafogalmazó Tóth Imre számos írásában megfigyelhető, már-már axiomatikus igénnyel jelentkezik. Az idézett Kert című novellában például az égi-szférák fokozatos elhagyása után érkezünk el a Kazánházig, majd G látomása során ismét felfele emelkedünk, miközben mitikus víziók peregnek le a szemünk előtt egy másik, „transzcendens valóságból”, végül ismét a Kertet — az egyetlen Kertet — látjuk. Érezhető, hogy a novella írójának tollát ez a belső „utazás” mozgatja elsősorban, valódi világa egy miénkkel párhuzamosan létező mitikus univerzum.

Tóth Imre intellektuális szerző. Műveiből „egy aprólékos gonddal felépített magánmitológiát ismerünk meg, amelyben bibliai képek keverednek antik mítoszokkal, a tibeti, hindu és buddhista vallás elemei a kozmosz fizikai törvényszerűségeinek felidézésével”.² A filmszerűen bemutatott háború valójában a szereplők lelkében zajlik, a szerző mitikus képek halmoz, a mítoszok időtlen világának nyelvén beszéli el a novellákat. A novellák hősei képesek kapcsolatba lépni a mitikus világokkal. Az átlépés különféle módokon valósul meg s variálódik az egyes novellákban. A „Kertben” a kuzinnal folytatott játék során, az „Aquitániában” egy halál-közeli élmény formájában az ostrom alatt:

„Először nem látott semmit, csak fehérséget. Minden fehér volt, és nem lehetett tudni, hogy ez meddig tart. Nem voltak irányok sem, se fent, se lent, se jobbra, se balra. És hangok sem voltak, sem érzetek. Nem érezte a testét. Nem tudta, hogy hogyan, és mivel lát. Ha egyáltalán ő az, aki lát, és látásnak lehet nevezni ezt a szüntelen fehérséget. (…) Lassan oszlani kezdett a ködszerű fehérség, és előtűntek a csillagok. De minden irányból, mintha közöttük haladnának. A fejük fölött, alattuk, minden oldalról, csillagok látszottak. Lábuk alatt egy fénylő ösvény haladt, jól látszott, hogyan ível át a felmérhetetlen téren. Elszórtan, itt-ott, bolygók is lebegtek az űrben, de ezek sokkal közelebb voltak, mint a csillagok.”

A „Rekonstrukcióban” az átlépés mindennapos. G egy kivételezett katonai körletben alszik a többi katona között. Álmában rendszeresen elhagyja testét, s érzékeli a Hatalmakat:

„G. az ágyán feküdt, és úgy érezte, hogy elhagyja a testét. Látta magát az ágyon feküdni, látta a többieket, látta őket, és látta azokat, látta az egész eljövendő életét. Látott születést és halált, látott háborút, és békét, látta a sikereit, kudarcait, boldogságát és boldogtalanságát. Most senki nem férhetett hozzá, se jó, se rossz, és tudta, hogy ez a felosztás csak a tudat alkotása, és ahogy megszabadul ettől, úgy mindentől megszabadul. Tudta azt is, hogy többé már soha nem lesz az, aki volt, és az, aki a távoli jövőben fogja élni az ő életét, már nem ő lesz, hanem valaki más, mert ő nemsokára már nagyon-nagyon messze lesz innen.”

A főhős átlépése gyakorta esik egybe a laktanyából történő „eltávozássál”. Az átlépés amúgy kétirányú. A magasabb entitások pályája ereszkedő, olykor az emberek közé látogatnak, míg a novellák hősei már életük folyamán szembesülnek egy permanens valósággal. A szerző egy későbbi novellájában — („Gábriel könyve”) — egy Gábriel nevű főhőssel találkozunk. Gábriel szintén „angyal”, ugyanakkor azonos személynek látszik G-vel, lényegében a főhős „helyettes énje”, aki addig lakja a főhős testét, amíg az tapasztalatokat szerez Gábriel világában. Minden idők egyik legérdekesebb „testcseréjéről” szintén a „Rekonstrukcióban” hallunk, egy okkult példázat formájában, a főhős Mesterétől:

„Élt egyszer két jó barát, két fiatalember. Nevezzük őket X-nek, és Y-nak. X. nagyon szerelmes volt egy lányba, aki azonban nem tekintette őt többnek barátnál. Viszont Y. nagyon megtetszett neki, és találkára hívta. A két barát találkozott, mielőtt Y. elment volna a találkára a lánnyal. Y. tudta, hogy mi a helyzet, ezért felajánlotta, hogy úgy fog eljárni a légyotton, mintha X. lenne, tehát mintegy felajánlja az érzékeit, a testét, de a lelke nem lesz ott, mert addig helyet cserél X. lelkével. X. elfogadta a cserét. A megállapodás szerint történt minden, a lány pedig semmit nem vett észre. A két fiú barátsága pedig csak erősebb lett ezáltal. (…) Mennyire szerethette egymást ez a két ember, ha ilyen áldozatra voltak hajlandóak egymásért. Mert mindketten áldozatot hoztak, ez nem kétséges!”

A szövegek legfőbb erőssége az átlépések során tapasztalt látomások szuggesztív erejében rejlik. Az Idő és az érzékelés határi elmosódnak, mintha a mindenséget egy laterna magica, egy képzeletbeli „Alef” segítségével érzékelnénk. Érdemes felidézni Jónás könyvét, a próféta bujdosását és látomását a halban: „Leszálltam a föld alatti országba, a régmúlt idők népei közé”… A szereplők víziói is hasonlóak:

„Láttam csillagok, hatalmak, birodalmak születését, és halálát. És most is látom, mert mindez most is tart, most van minden, egyszerre, és egymás mellett, egymásban.”

Tóth Imrét olyan írónak vélem, aki keveset ír, sokat olvas, és még többet gondolkodik. A Tóth Imre-írások szüntelen szintézis eredményei, mélységük attól függ, milyen tágan értelmezzük a rekonstrukció határait, milyen elemeket tudunk azonosítani az életműből s mennyire vagyunk képesek a művekben kimondatlanul benne rejlő allúziós-szálakat felfejteni. Az Őrtornyot a saját szellemi horizontunk szimbólumaként is felfoghatjuk. Vajon G és M találkozása a klubban — „Közelednek, és amikor odaérnek a találkozási ponthoz, úgy mennek el egymás mellett, félig egymás felé fordulva, mint a bolygók, akik csak évente egyszer találkoznak, de akkor sem állhatnak meg.” — egy titkos és rejtélyes konstellációt jövendölne? Vajon a töprengő-melankolikus főhős Hamlet herceg vagy Albert Dürer őrangyalának kései leszármazottja? Esetleg egy öntudatlanul szunnyadó Lamedváv cádik? És a fűtők?: Kormos képű kis ördögfiókák vagy ők az igazi Kiválasztottak? — (G megmenti őket, vagy a saját lelkét vezeti el a világossághoz, platóni analógiára?) Minden vonatsín Auschwitzba vezet? Az Idő csakugyan ciklikus lenne és minden világkorszak egy (személyes) apokalipszissel zárul? A hanyatlás felé tartunk? Netán a Bázis bevételével felszámolható a „személyes én”, s elkezdődhet az emberek „éberségének” felkeltése? … A szerző egy versében megjelenik a pompeji Őrtorony legendás katonája, akinek városa iránti hűségét megörökítette a lávaszobor. Ám Pompei pompás városa inkább Szodomának tűnik: Vajon a mi kezeinkben mit találnak, ha kikotornak a hamuréteg alól?

² Turbuly Lilla: „A hanyatlás könyve” (2004)