Vita Sackville-West, fotó: E.O. Hoppe 

Leginkább Virginia Woolf Orlandójának múzsájaként emlékszünk rá, pedig élete, karrierje, személyisége saját jogon is lenyűgöző. Persze nem kevésbé, mint Virginiáé; sokkal inkább máshogy: Vita Sackville-West extravagáns, arisztokratikus dekadenciája meghökkenést és elismerést vált ki, míg előbbinek kreatív, intellektuális géniusza a tagadhatatlan.

A családi háttér nem feltétlenül predesztinál, viszont Vita esetében több jelenségre szolgál, ha nem is végleges magyarázattal, de legalább sejtésszintű összefüggésekkel. A spanyol és az angol ősök az egzotikum, az impulzivitás és a hűvös elegancia kettősségét hagyják rá, mely életvezetésében is tetten érhető: gyakran keveredik botrányos kapcsolatokba, s még gyakrabban indulatos vitákba, ám mindezt a négy fal között a szűkebb baráti társaság nyilvánossága előtt intézi — kintről csak az ízlésesen, nagy gonddal összeválogatott ruhák és a kifogástalan stílus közvetítette kép látszik.

Nagyanyja, Josefa Durán, (a Pepita, Andalúzia Csillaga néven is ismert) spanyol táncosnő, Lord Sackville szeretője, s hét törvénytelen gyermekének anyja. Mikor a Lord legitimálni igyekszik a kapcsolatot, Pepita Franciaországba költözik és ettől kezdve West grófnőként mutatkozik be, rokonai között számos herceget, királyt felvonultatva. Az unoka, Vita Sackville-West számára a tanulság: a rang és a név bár kétségtelenül előnyökhöz juttathat, valójában mind esetleges és csak a felszínt érinti. És: hogy a kapcsolatok ereje nem a konvenciókban rejlik. Saját, Harold Nicolsonnal kötött, majd ötven évig tartó házassága sem mondható szokványosnak. Mindketten vonzódnak saját nemükhöz is, ám ennek ellenére képesek létrehozni egy — ellentmondásoktól ugyan nem mentes — véd- és dacszövetséget, mely mindenképp több puszta kényszernél: erre legerősebb bizonyíték két gyermekük, és az a tisztelet és szeretet hangján megszólaló, a szülők kapcsolatáról írt visszaemlékezés, amit az idősebbik fiú, Nigel Nicolson hagy hátra.¹

Vita vívódásainak legplasztikusabb megjelenítője a Grey Wethers (1923) című regénye. Nemcsak az utókor, hanem saját férje, Harold Nicolson is ezen keresztül próbálja megérteni felesége talányos, kiismerhetetlen belső világát. A regénybeli Clare Warrener döntéshelyzetbe kényszerül: választania kell a Mr. Calladine személyében megtestesülő konvencionális házasság és a szeretője, Lovel jelentette szenvedély között — s ő az utóbbit választja. A mű Vita és Harold kapcsolatának mélypontján íródik és kérdőjelezi meg a házasság intézményének életképességét. Az ő kapcsolatuk, fiktív alteregóikéval ellentétben, végül kiállja az idő próbáját. ‘Visszamegyek az otthonomba, a kertemhez, a földemhez, Haroldhoz.’ — olvashatjuk Vita naplójában 1920. október 26-án a Violet Trefusisszal folytatott szenvedélyes viszony lezárásaként.²

Bár termékeny költő, érzelmi életének feszítő ellentmondásait sokszor versekkel oldja, regényei fontosabbak az utókor számára. A Grey Wethers mellett talán az The Edwardians (1930) és az All Passion Spent (1931) a legérdekesebb.

A The Edwardians nem más, mint egy izgalmas korrajz: bemutatja az 1910-es évek arisztokráciájának világát: metsző iróniával ragadja meg azokat a visszásságokat, felszínességeket, melyek mindennapjaikat jellemzik: a kényelemből kötött látszatházasságokat, a csillogó drága ruhák bemutatása miatt látogatott kulturális intézményeket.

Utóbbi (All Passion Spent) a Virginia és Leonard Woolf által működtetett Hogarth Press kiadásában, Vanessa Bell borítótervével jelenik meg 1931-ben. A könyv rögtön bestseller lesz, s a kiadónak is szép hasznot hoz. (Ebből az összegből veszik Woolfék az első frizsiderjüket.)³ Maradandóságát pedig az bizonyítja, hogy 1986-ban a BBC filmadaptációt készít belőle.⁴ A regény központi kérdése az ember, és főleg a nők választási lehetőségeinek problematikája, saját sorsuk alakításában betöltött felelősségük. A nyolcvannyolc éves arisztokrata Lady Slane úgy dönt, elvonul a világtól, ám a lehetőség, hogy valóban a saját életét élje, saját szabályai és értékrendje szerint, már túl későn jön el számára. Ennek valódi megélése már csak egy későbbi generáció számára adatik meg: Lady Slane unokája, Deborah felbontja a rákényszerített eljegyzést, és képes lesz boldogságát a konvenciók ellenében is megtalálni.

Vanessa Bell borítóterve All Passion Spent első kiadásához

Az irodalom absztrakcióján kívül a konkrétumok, a kézzelfogható világ, ezen belül pedig leginkább a fizikailag is birtokolható épületek is Vita szenvedélyei közé tartoznak. Tanulmányozza a kastélyok és a hozzá tartozó birtokok szerkezetét, felépítését, történetét, s az összegyűjtött tudását tanulmánykötetekben adja közre, melyeket ma talán műemlékvédelmi szakkönyvekként lehetne definiálni. Szeretők, kapcsolatok jönnek-mennek az életében, a házakhoz, kertekhez viszont hűséges. Éppen ezért szülőhelye és a boldog kisgyermekkor helyszínéül szolgáló kent grófságbeli Knole House elvesztése soha fel nem oldódó bizonytalanságérzetet és veszteségérzetet hoz az életébe. Fia, Nigel később anyja életének legnagyobb tragédiájának írta le Knole elvesztését.⁵ Olyan szeretetteljes vonzódás járja át Vitának a helyről írt szövegeit, mintha csak egy kedvesét jellemezné, a Knole House-ból való kényszerű költözést pedig egy szeretőnek mondott búcsú mélységével ragadja meg.

„I left thee in the crowds and in the light,

And if I laughed or sorrowed none could tell.

They could not know our true and deep farewell

Was spoken in the long preceding night.”⁶

(Fényes nappal a tömeggel mentem el,

nem látszott, hogy vidám vagyok-e vagy szomorú.

Senki sem láthatta, hogy mi egymásnak mély és igaz búcsút

mondtunk már az elmúlt hosszú éjjelen.)

Vita Sackville-West kötete a Britain in Pictures sorozatban, 1940

Kapcsolataiban is impulzív, viszonyait a testiségen keresztül éli meg. Bár nyilvánosan az előkelő férjes asszony szerepében tetszeleg, egyik szenvedélyes kapcsolat a másikat követi, s attól sem riad vissza, hogy házasságokat ziláljon szét. Így jár például Geoffrey Scott, az excentrikus művészettörténész, az iskolai legjobb barátnőből lett szerető, Violet Trefusis, vagy Dorothy Wellesley, a konstantinápolyi diplomatafeleség.⁷ Kapcsolatainak általában Vita vet nem túl finoman véget, ami gyakran hosszú vádaskodással teli szakításba torkollik. A szemére hányt vád mindig ugyanaz: önző, szívtelen.

Vita Sackville-Westet az utókor leginkább a Virginia Woolffal folytatott románca révén ismeri. Az írónő naplóiban konkrétan, az Orlandóban pedig metaforákban jellemzi: ezek a leírások a múzsát rendkívül önzetlen, szabad, de mégis szeretetteljes figurának írják le. A szeretők leírásaiból tehát két különböző jellem rajzolódik ki, ami szembesít minket a kérdéssel: milyen is volt valójában Vita Sackville-West, szívtelen femme fatale vagy megértő társ?

Ennek a kérdésnek a megválaszolásához muszáj kicsit a Virginiával folytatott kapcsolat mélyére ásni. A két nő 1922 decemberében találkozik először. Nincsen szerelem első látásra, ám valamiféle vonzalom, érdeklődés mégsem hagyja nyugodni őket, és generál további személyes találkozásokat, majd egy lassan kibontakozó szerelmi viszonyt.⁸ A kapcsolat lenyomatát leginkább a levélváltások és a két nő szépirodalmi alkotásai adják. Ezek a fiktív (pl. Vita Seducers in Ecuador című novellafüzére és Virginia Orlandója) és nem-fiktív írások azt mutatják, hogy ebben a viszonyban sokkal kevésbé domináns a testiség, mint Vita más afférjaiban.

Vita és Virginia kapcsolata inkább intellektuális, plátói, mint fizikai, ám ennek ellenére erősen erotikus: a szexualitás izgalmas lehetősége meghatározza több levelük alaphangját is. Az érzelmek, vágyak itt a verbalitás csatornáján átszűrődve válnak valósággá, fél-valósággá, s talán így lesznek elviselhetőek, feldolgozhatóak a labilis, az életet tompított sémákban megélő Virginia számára, és viszonylagos visszafogottságuk révén, a vágyak kordában tartása miatt izgalmasak Vita számára. A tény, hogy az erotika itt a testiről az intellektus síkjára terelődik, hathat a viszony más vetületeire is: itt nem uralkodnak el a hisztérikus, túlfűtött viták, az egész kapcsolatot átjárja valamifajta intellektuális tudatosság, s talán ebből és a féken tartott szexualitásból fakad az önzetlen szeretet olyanfajta megnyilvánulása, melyet Vita egyéb viszonyaiban felülír a megélt testiség után érzett kiábrándulás.

Virginia és Vita 1933-ban

Ennek az írásnak az apropója Vita Sackville-West apológiája: annak a bizonyítása, hogy nem másodrendű az ikonikus Virginia Woolfhoz képest. Érdekes adalék, hogy ennek bizonyításának csak most, jelen korunkban van értelme: a 20. század elején Vita felsőbbrendűsége vitathatatlan volt. Íróként, társasági figuraként, közszereplőként sokkal ismertebb, elismertebb volt barátnőjénél. Megismerkedésük pillanatában Vita az ismertebb, és ez kapcsolatuk ideje alatt sem változik jelentősen. Csupán az utókor ítélete más, hiszen ezt már a maradandó alkotások befogadása irányítja, a személyiséggel ellentétben, ami az íráshoz képest múlandó, illékony.

Vita Sackville-Westet többször éri a kritika, hogy másodrangú író.⁹ Ám talán az ő esetében nem igazságos életének csak ezt a szeletét vizsgálni. Igen, vannak tőle jobb írók, mint ahogy elhivatottabb szülők, odaadóbb feleségek, tanultabb művészettörténészek is. Ám amint a különböző mozaikokat összeillesztjük, egy olyan művész portréja rajzolódik ki, mely egyedülálló, különleges és zavarba ejtő. Vita életművész, a szó legnemesebb értelmében: a döntések, melyeket meghoz és melyek szerint éli életét többnek bizonyulnak, mint esetleges, véletlenszerű választások. Nőként képes egy konzervatív társadalmon belül egy olyan életmodellt felvállalni és a gyakorlatba átültetni, mely sikeresen lavíroz a társadalmi konvenciók még elfogadható excentrikus magatartása és a saját vágyak kielégítése között. Így lesz Vita Sackville-West egyszerre anya, művész, feleség, szerető úgy, hogy e pozíciók dinamikus viszonya sokkal inkább erősíti az egyes szerepeket, mintsem aláássa. S azért ez nem kevés. Hiszen valójában mind ezt szeretnénk: hogy nekünk se kelljen a hétköznapok realitása és a vágyaink között választani.

² Nigel Nicolson, Portrait of a Marriage, The University of Chicago Press, 1998, p123.

³ Rachel Cooke, Behind the Mask: The Life of Vita Sackville-West review, The Observer, Oct 12 2014.

⁴ http://www.imdb.com/title/tt0090608/

⁵ Zoe Brennan, From the manor torn, The Daily Mail 23 Oct 2010

⁶ Vita Sackville-West, To Knole, Project Gutenberg e-books: http://www.gutenberg.org/files/30842/30842.txt

⁷ Matthew Dennison, Behind the Mask, Harper Collins, 2014, p 140, 145, 254.

⁸ Frances Spalding, Virginia Woolf, Art, Life and Vision, National Portrait Gallery, London, 2014, p123—124.

⁹ Anne Olivier Bell (ed.), Diary of VirginiaWoolf, Penguin, 1925—30, Vol.2, p239.