Otthon muzsikáltak, csak úgy. Az öreg Csabi gitározott, a fia, Gergő szintetizátorozott. Mindig így volt ez, ha összejöttek a testvérek, a nagycsalád. A háromosztatú parasztház tágas, de alacsony mennyezetű konyhájában ott volt legalább harminc ember. A férfiak söröztek és pálinkáztak, az asszonyok és a gyerekek kólát ittak, süteményt ettek. Vakaró sült a platnyin. Kora este volt szeptember végén.

Csabi behangolta a gitárt, kezdtek volna, de odakinn épp ekkor részegek ordítozása kezdődött. A férfiak kitódultak az udvarra, valaki a földre került. (Legalábbis bentről csak ennyit lehetett hallani.) A közvetlenül a gáztűzhely mellett ülő, eddig látszólag fesztelenül viselkedő antropológus-hallgató nagyon megrémült. Az asszonyok kedvesen nyugtatták: „Csak a Levente az, őt meg mindig megverik.” A férfiak visszajöttek, a zenészek is, ők is nyugtatták: „Figyelj ide, ez csak a Levi volt. Iszik sokat. Fellépésen is iszik. Pedig ő a legjobb, de nem hívjuk már. Iszik, és nem hagy békén az asszonyoknak.”

A feszültség hamar oldódott, lement egy kör pálinka is. A zenészek beszélgetni kezdtek. „Mit játsszunk? Mehet a Mama nótája?” — kérdezte halkan Gergő az apját. „Majd eljátsszuk azt is. Barnának nyár végén halt meg az apósa. Neki kezdd el a hallgatót. Csak ne tömködd megint tele akkordokkal! Nem tesz jót!” Az antropológus próbálkozott: „Aztán lehet a Keren sávó? Ternipe?” Gergőnek jó lett volna, de öreg Csabi nyersen így szólt: „Azt nem játsszuk. Mi magyar cigányok vagyunk.”

Megszólalt a „Kimegyek a temetőbe”. Öreg Csabi volt a prím, Gergő tercelt, bekapcsolódtak az asszonyok is. Gergő elindította a lassú bossa nova-kíséretet a szintetizátoron, de apja rosszallását látva hamar le is állította. „Apám nem tudja, mi kell ma az embereknek” – gondolta azért magában. A következő két óra a hallgatóké volt: „Leestek a téli havak”, „A miskolci börtön sárgára van festve”, és számolatlanul a többi. Mindenki énekelt. Aztán jött a Mama nótája. Mindenki sírt. Egy újabb óra elteltével pedig már mindenki táncolt.