A nevelésről Rudolf Steiner azt mondta, hogy a pedagógus munkája művészet, mely a legnemesebb anyagon dolgozik. Az első nagy idealista, Platón pedig úgy vélte, a kisgyerekeknek engednünk kell, hogy örömet találjanak az életben, ne kényszert, a játék okossá tegyen, az okítás pedig ne kényszerré váljon. Jómagam diákjaimmal szituációs játékokat játszattam, ahol az volt a cél, hogy bemutassák, bizonyos kényes szituációkban miként kommunikálnának. A legnehezebb számukra az volt, hogy egy adott helyzetben segítséget kérjenek a másiktól. Az viszont már nagyobb meglepetésként ért, hogy a mai fiatalokra oly sokszor rásütött bélyeget („érzéketlenek”) nem éreztem náluk, mivel mindig az volt nehezebb helyzetben, akinek el kellett utasítania a segítséget. A játék csak játék, mondjuk könnyedén, pedig a játék ennél sokkal több.

A játék komoly szerepet tölt be a 3—6 évesek személyiségének fejlődésében. Az óvodáskor az egyetlen életkori periódus, amelyben a játék minden alapformája él, és fejlődése intenzívvé válik. A gyereket ekkor maga a cselekvés köti le, nem az, hogy eredményes legyen. Ennek a korszaknak sajátossága az utánzás, vagyis a gyerek a felnőtt szerepét, tevékenységét sajátos körülmények között képzelete segítségével újraalkotja, kiegészíti.

A kisiskolás egészséges érzelmi állapota a vidámság. Intenzíven éli át saját maga és környezete életét. Öröm, nevetés, mozgás, az új események teszik színessé, dinamikussá életét.

A serdülőkor kezdetétől egy fokozatos leválási folyamat figyelhető meg a családtól, ugyanakkor egyre erősödő érdeklődés és kapcsolat a kortársakhoz. Érzelmeit fokozatosan vonja vissza családtagjaitól és családon kívüli személyre viszi át.

A pedagógia egyik fontos eszköze a játék, a kommunikációs és önismereti játék.

Csináljon úgy, mintha élne, legalább játssza meg, mint egy színész. Egy idő múlva aztán… hosszú idő múlva a játék igazivá válik, állította John Steinbeck.

A játékban van valami, ami több mint az életfenntartás ösztöne, hiszen a játék értelmet ad az élettani tevékenységeknek. Nemcsak az ember játszik, az állatok is játszanak. Az állatok nem várnak arra, hogy az ember tanítsa meg őket játszani, mert az ember nem is járult és járul hozzá az ő játékuk kezdetéhez, alakulásához, maximum a fejlesztéséhez. Az állatok éppúgy játszanak, mint az emberek, minden jelentős vonása a játéknak megvan az állatok játékában is. A fiatal kutyák hempergéssel, testtartással, sajátos „szabályokkal” játszanak, melyeket soha nem szabnak meg számukra. Lényeges, hogy ez éppúgy, mint az embereknél, láthatóan örömöt jelent nekik.

A játszó ember fontos tevékenységet fejez ki: cselekszik, tevékenykedik, sőt alkot.

Ecce homo ludens, íme a játszó ember.

Vajon minden emberi tevékenység lehet-e játék? Sokan, sokféleképpen vizsgálták már ezt a kérdést. A játék mindenhol, mindenben, mindenkiben benne van. Az emberi kultúra a játékban, játékként kezdődik és bontakozik ki. Nem az a kérdés, hogy milyen helyet foglal el a játék a többi emberi jelenség mellett, hanem az, hogy mennyiben van a kultúrának magának karaktere, megnyilvánulásai.

Milan Kundera írja, hogy a fiatalemberek végül is nem tehetnek róla, hogy játszanak; kialakulatlanok, de egy kialakult világba állítják őket, s nekik kialakult ember módjára kell viselkedniük. Gyorsan előszedik tehát azokat a formákat, mintákat, sémákat, amelyek tetszenek és megfelelnek nekik, amelyek illenek hozzájuk — és játszanak.

A játék az ember egyik legősibb élménye, igénye, mely ösztönből és utánzásból született. A játék stratégia, verseny, olykor picit harc, de sosem háború. Az ember egyik legősibb ösztöne, hogy amit csinál, abban a legjobb legyen, megnyerjen magának sokakat, legyőzze elsősorban önmagát.

Ha egyszer rajtakapnám magam, hogy unatkozom, nyomban főbelőném magamat, mert aki unatkozik, az érdemtelenné vált az életre, hisz maga az élet sohasem unalmas… Az unalom csupán a szellem lustasága —  hangoztatta Edison. Az első találós feladványok azokból a kérdésekből fejlődtek ki, amelyeket maga a környezet adott fel az embereknek. A Kr.e. 4. évezredben, Mezopotámiában alakult ki az írás első formája, melynek előnyeit már a sumérok is arra használták fel, hogy többek között közmondásokat és állatmeséket a „jegyzék — tudomány” elvei szerint rendszerezzenek oktatási célokra. Az utód akkádok iskolaköltészete pedig nem más, mint vetélkedés, amelyben a civilizáció tényezői szerepelnek, témájuk pedig az, hogy melyikük hajt nagyobb hasznot az embernek. Az asszír közmondás-gyűjtemények különféle mondások és jelenségek megfejtéséhez adnak útmutatót.

A rejtvény kezdetben szent játék volt, azaz a komolyság és a játék határán mozgott, igen nagy a súlya, és szent anélkül, hogy játékjellegéből veszítene. Kétfelé ágazik el útja ezután: egyrészt a társadalmi szórakozás felé, másrészt a megszentelt ezoterikus tanítás felé.

A világ első ismert rejtvénykönyvét egy bizonyos Aamesz nevű egyiptomi írnok jegyezte le egy 20m hosszú és 30cm széles papirusztekercsre, ún. tekercskönyvre, kb. 4000 éve, összefoglalva az akkor ismert talányokat.

A mondák és mesék sokféle, de egy tőről fakadó próbatétele kultúrkörönként eltérő, de legbelső tartalma mindig közös marad. Ez pedig az emberiség történetét végigkísérő verseny — versengés. Jellemző példa erre az indián törzsek ún. potlach-játéka. A potlach az észak-amerikai indiánok ajándékozási szertartása azokban a közösségekben, ahol minden személy meghatározott ranggal és szerepkörrel bírt, az emberek anyagi javaik bőségével úgy kérkedtek, hogy a potlach-szertartás keretében egy részét javaiknak elajándékozták vagy akár el is égették. Egy-egy nemzetségfő vagy más nemes látványos táncok és hatalmas lakomák keretében olykor vendégek százait látta vendégül. Az eladományozott vagy máglyán felhalmozott vagyontárgyak lajstroma valóban lehengerlő: szövet, prém, ruhák, kosarak, háztartási eszközök, gyöngyök és kenuk egyaránt szerepeltek köztük. Potlachot hagyományosan az átmenet rítusai alkalmával: születés, felnőtté válás, házasság, öröklés vagy halál esetén rendeztek, a nemzetségek ekkor vagyonukat, erejüket és a múlttal fenntartott folytonosságot szemléltették. Minden egyes dal, tánc, képmás vagy öltözék a nemzetség örökségét és életerejét fejezte ki. A potlacholás az olcsó európai tömegtermékek beáramlásával érte el a csúcspontját: egy alkalommal 33.000 takarót osztottak szét. Mikor a hagyományos életmódra már nyomás nehezedett, a potlachok olyan méretekben zajlottak, hogy a kanadai kormány 1885-ben pazarlónak és haladásellenesnek nyilvánítva betiltotta őket. Ennek ellenére sokhelyütt titokban folytatódtak, míg végül 1950-ben feloldották a tilalmat.

Kínában a másik véglet volt ismert. Itt ugyanis pazarlási versenyeket rendeztek. De ismerték a dicsekvési, ill. az ellenfelet ócsároló versenyeket, melyek jellemzőek voltak magára a korra, s a kínai társadalomra is.

A görögök irányították először társadalmilag ezeket a versengéseket. Az állam hivatalos ünnepén, a Theseuson például férfiszépségversenyt rendeztek. Az olimpiákon a testi erő, az ügyesség számított. Spárta ezen a téren is újított, ott azt kiáltották ki győztesnek, aki legtovább bírta a fájdalmas próbatételeket.

A 19. században a kávéház hoz új változást, amikor megalakulnak az első asztaltársaságok, s ennek nyomán az új játék-közösségek. Az első időben Bécs volt a központ, de a századfordulón már Budapestet nevezik a kávéházak városának.

A legrégibb játék, a „Bűvös négyzet” egy 6000 éves kínai könyvben maradt fenn. A „GO” 4000 éve, Kínában született. Első írásos feljegyzés Konfuciustól, Kr.e. 500-ból származik. Az egyik máig legnépszerűbb játék, a „Malom” nyomait, Kr.e. 1400 körül I. Ramszesz fáraó alatt épült szentély romjainál találták meg, bevésett rajzként. Először Ovidius említi Tristia című könyvében. A másik hasonlóan népszerű és kedvelt játék a „Dominó”, a 18. században Monte Casinóban egy Alvin Sigebert nevű bencés rendi szerzetes ötlete volt.

A keresztrejtvény a 20. század találmánya, amit Arthur Wynne, amerikai újságíró 1913. december 21-én — szókereszt névvel — jelentetett meg a New York World című újságban.

A játék szabad cselekvés vagy foglalkozás, ami bizonyos önkéntesen meghatározott időben és térben, szabadon választott, de föltétlen kötelező szabályok között folyik le. Célja önmagában rejlik. Bizonyos feszültség és öröm érzése, közönséges élettől való eltávolodás jellemzi. Érdekes még a játék és a tudomány kapcsolata, hiszen gyermekkorban ez egyértelmű. Minden, amit tud a gyermek, az ő tudománya.

Az emberi cselekvés állandó kísérőjegye a rend és rendetlenség. A cselekvés beavatkozás a külvilágba, aminek eredménye a külvilág megváltozása. Ez az út csakis az érzékszerveinken keresztül vezet, azok által teszünk mindent.

Cselekvéseink állandó kísérőjegye az érzelem: a cselekvés érzelem és az érzelem cselekvés.