A kérdés csak az, hogy a darabjai eleve kész vannak, vagy nekünk kell megalkotnunk őket. Ha tőlünk függetlenül léteznek, akkor csak meg kell találnunk, és össze kell illesztenünk a részleteket. Ebben az esetben a történelem olyan játék, melynek során az egymást váltó játékosok nemzedékei átadják egymásnak a már megszerzett és szorgosan összerakosgatott tudásukat. Az újak megtanulják, és tovább figyelnek, kutatnak, feltérképezik az eddig is meglévő, csak még fel nem fedezett világrészeket. Minden földrész és hegycsúcs, az elemek és az atomok minden alkotórésze ismert lesz, miként minden betegség és mindnek a gyógyszere, minden a történelmi múltból és minden az emberi lélekből. Az egyéni élet így a már mások által feltárt ismeretek megszerzéséről és szüntelen fejlesztéséről szól. Erre való az élethosszig tartó tanulás. Felfedezések sorozata a szétszórt alkotórészekről és rafinált módszerek az összeillesztések hatékonyságának javítására.

Ám mi van, ha tévedünk? Mi van, ha valójában nincs kész a világ? Ha nincsenek előre megalkotva a részletek? Mennyire másról szól akkor az a játék, melyet életnek nevezünk. És mennyire vicces, mondhatni nevetséges, ha a szüntelen keresgélést, okoskodást, illesztgetést merő tévedésből nevezzük életnek. Miközben a valódi élet egészen másról szól, vagy szólhatna. Teljesen más a pálya. Mi lehetünk az alkotók! Nincs eleve adott rendje a világnak. Nincs semmi, amihez „objektív okokból” muszáj alkalmazkodnunk. Semmi sem determinált. Milyen szánalmas, ha tévesen értelmezzük a saját játékunkat, és mi magunk szűkítjük le a pályánkat, mi nyomorítjuk meg magunkat. Mert valamikor valakik félreértettek valamit. Pontosabban, mert azt hitték, hogy a világ úgy és csak úgy értelmezhető, ahogyan ők teszik. Mi van, ha rászedtek minket? A világ meg valójában éppen értelmezés által épül fel. Kitalálásra vár. A mi egyéni értelmezésünkön múlik: miből mi válik. És az általunk adott jelentéshez passzoló részletet is mi teremthetjük meg.

Mi hát az ember? Megismerő lény? Mi dolgunk a világban? „Tanulni, tanulni, tanulni”? Vagy valami más? Mit jelent, hogy Isten a saját képére teremtette az embert? Két füle és két szeme van — azért lett nekünk is ennyi?

Ki Isten? Nagy játékos — ennyi szent. De mit játszott ő? Einstein és a gráfelméletet megalkotó két magyar matematikus, Erdős és Rényi gyakran vitatkoztak azon, hogy Isten kedvelte-e vajon a szerencsejátékot. Elképzelhető-e, hogy Isten kockával a kezében teremtette a világot? Dobott, és ha 6-os jött ki, akkor összeillesztette az éppen soron lévő részeket. Így készült-e a világ? És folytatva elmélkedésüket: midőn kész lett, más játékra térve át, esetleg széttördelte a már elkészült világot, eldugdosta a részleteket, majd megteremtette az embert. Nosza, kezdődhet a játék. Keresgéljetek, illesztgessetek. Avagy Isten szabadon alkotott. Sem véletlen, sem szerencse nem vezérelte. És az, hogy saját képmására teremtett bennünket, nem kevesebbet jelent, mint hogy alkotásra vagyunk hivatottak. Alkalmazkodási kényszerek helyett el kéne hinnünk, hogy hivatottak vagyunk. A már késznek vélt részletek keresgélése, az ok-okozati összefüggések fürkészése helyett saját világunk és saját életünk megálmodása és felépítése lenne a feladat. Az igazán emberhez méltó játék a világ és önmagunk alakítása, építése, alkotása.

Heidegger szerint minden ember egy megismételhetetlen külön világ, egy csoda. Ám ez nem azt jelenti, hogy kényelmesen hátradőlhetünk, beájulhatunk magunktól és várhatjuk — sőt elvárhatjuk — mások csodálatát.

Csoda voltunk csupán lehetőségként szunnyad bennünk. A csak ránk jellemző világot nekünk kell megteremtenünk. Ki kell találnunk a magunk világát. Valamilyennek választanunk kell önmagunkat. Fel kell ismernünk talentumainkat. Micsoda pazar játék már ez is. Senki másra át nem ruházható, senki által át nem vállalható. És utána jön a java. Az önépítés, a világformálás sokszereplős játszmája. Mert ezt a játékot sem lehet egyedül játszani. Társas játék — de még mennyire. Közös világot építünk és benne mások lépéseit nagyon komolyan érzékelve alakulunk azzá, akik vagyunk. A játék választások sorozata. Folyton dönteni kell. A lehetőségek közül egyet kiválasztunk és megvalósítjuk. Az összes többit ezáltal megtagadjuk. Fürkésszük a többieket: a mi lépéseinkre mások mit lépnek. Alakulunk és alakítunk.

Mondhatjuk: illúzió ez az egész. A játék kemény szabályok szerint zajlik. Sok a megkötöttség. A tényeket nem lehet figyelmen kívül hagyni.

Talán igaza van Marxnak abban, hogy minden ember a saját drámájának szerzője és szereplője egy személyben. Vannak előre megírt szerepeink, melyeket eljátszunk, bár ezeket is módosíthatjuk valamennyire. Ám nem vagyunk madzagon rángatott bábuk. Nem kell mindenben engedelmeskednünk és másokhoz igazodnunk. Ahhoz, hogy minél nagyobb arányban váljunk szerzőkké, alkotókká, nagyon fontos, hogy ismerjük meg a választási lehetőségeket. A világ és benne saját életünk formálására annál nagyobb az esélyünk, minél jobban kihasználjuk a játékteret. Szomorú még nézni is a bekötött szemű emberek játékát, akik a rendelkezésre álló térnek csak kis részét használják ki. Ne engedjük bekötni a szemünket. És mi magunk meg végképp ne csukjuk be szemünket, ne hunyjunk szemet. Milyen gyakran hisszük azt, hogy az életünket behatároló falak közelebb vannak, mint a valóságban. Minél inkább kiismerjük a korlátokat, annál sikeresebben élhetünk a meglévő szabadságfokunkkal.

És aki erre csak legyint: mi végre az egész, hisz a végén úgyis meghalunk, annak férjem, Furmann Imre egyik legutolsó versével üzenem: „Ahogy a szívverés a monitoron. Le-fel, fel-le, hegy-völgy, völgy-hegy. Végül egyenes vonalú lesz az élet. Game start? Game over?”

És a vers címe: Kaland. Játsszunk hát! Kalandra fel!