A férfi álmában lassan a hátára fordult, mindkét vállát felhúzta, behajlította két karját a mellkasa előtt, majd feje fölé emelve nyújtózott egyet. Fejét oldalra fordította, arisztokratikus arca benyomódott a párnába. Nyösszentett kettőt, és egyenletesen szuszogva tovább aludt.
Lélek mélyet sóhajtott, és hirtelen elhatározással kilépett a Testből. Na, végre szabad vagyok! Ez a kényelmetlen porhüvely nem akadályoz többé. Hogy könnyebben közlekedjen, rátelepedett egy arra szálló pillangó hátára. Kényelembe tette magát. Milyen jó! Mostantól azt teszek, amit akarok. Mit is akarok? Erősen gondolkodott, hogy mit is kezdjen magával. Hosszas töprengés után medohuvára, mézsörre gondolt. Igen, azt inna. De hol lehet szerezni? Utoljára Szentpéterváron ittunk mézsört Vladimirrel, de akkor még Szirin volt, és csak tizenhat éves. Ünnepeltük a verseskötete megjelenését. Azóta prózistává fajzott el. Jó, ír néha verseket is.
Vihetne ez a pillangó gyorsabban is. Tulajdonképpen kicsoda ő? Lehet, hogy be kellene mutatkoznom neki. Milyen gyönyörűek a szárnyai, és itt vannak rajta a szemek, a szép, nagy szemek. Hiszen ő Saturnia Pyri! Hadd mutatkozzam be. Tudod, hol lehet mézsört kapni? Már repül is. Milyen készséges!
Nem tudom, mióta repülünk már, bejártunk egy csomó bokrot, rétet, várost is, utcákat, vendéglők, kávéházak előtt a rászálltunk a virágokra, de mézsör sehol. Az a gyanúm, hogy nem boldogulok Vladimir, azaz Szirin nélkül. Háát, lehet, hogy vissza kéne mennem? Csak az eszével folyton idegesít. Na persze, én vagyok a Lélek, ott az Ész, meg az a Porhüvely, ami néha akadályoz abban, hogy haladjunk egy kicsit gyorsabban ide, vagy oda. Azt hiszem, visszamegyek, most még alszik, észre sem veszi, hogy nem voltam vele.
Na, jó, akkor most leszállok erről a pillangóról, és szépen visszasurranok. Így sincs mézsör, úgy sincs mézsör. És különben is: unatkozom nélküle. A fenébe is. Lehet, hogy Ész, meg ez a Porhüvelynek nevezett valami nem is felesleges?
Nagyot sóhajtott, és visszafészkelődött a Testbe. Ó, milyen kellemes meleg! Csak ne horkolna folyton. Ez mindig horkol. Kivéve, ha ébren van.
Most, hogy kipróbálta, milyen, mikor önállósítja magát, felfedezte a felelőtlen szárnyalás ízét, mint a gyerek a csínytevését, aztán hazamegy, és eljátssza a jó kisfiút. Ahogy teltek a napok, egyre többet gondolt kalandjára Saturniával. Már nem találta a helyét, nyüzsgött, mint a sózott hering. Alig várta, hogy Vladimir elaludjon.
Most megint magára hagyom egy kicsit. Egy sóhajtással ismét kiröppent, szerencséjére hamar rátalált Saturniára. Már ismerősként villant össze a tekintetük. Hát bizony, megkönnyebbülés néha megszabadulni tőle. Ha nem vigyázok, lassan úgy gondolkodom, mint az Ész. Mikor rám szólt, hogy nem lehet mindig te utánad menni, meg fegyelmezettnek kell lenni, mert a világ nem olyan, mert a túléléshez az Ész kell! Mintha én nem kellenék a túléléshez. Hát hogy megmondtam én Szentpéterváron is, hogy nem kell a Krímbe menni, csak azért, mert a cár, szegény… igen… hát igen. Azok a Vörösök. Na, de jöttek a Fehérek. Aztán a Krímben. Na, ott se húztuk sokáig, ott se volt jó, hiába mondta a józan esze, főleg a család, hogy … de akkor még én is gyerek voltam, Vladimmal együtt. Hát én akkor, akkor legszívesebben beköltöztem volna egy balalajkába. Csak hát szegény Vladimir nem fért bele. Így aztán vele maradtam. Elmentünk a Krímbe. Nem volt valami jó.
Onnan is tovább kellett mennünk, aztán ezt meg is írta Tündöklés című könyvében. Persze, beköltözött Martinba, és Martinon keresztül… ő volt Martin, én voltam… én is Martin voltam. Minden olyan zavaros. Igazánból a legnagyobb probléma az, amikor ott van az a gyönyörű Világ, a maga szép tágasságával, ott van az a Szentpétervár, és az a nagy Oroszország, micsoda távolságok, meg minden, de valahogy mindig beleütköztünk valamibe… hiába volt olyan végetérhetetlen. A lehetőségeink, azok … elindultunk valamerre Vladimirrel, és beleütköztünk a Vörösökbe. A Vörösök elméjébe. Nem szerették az arisztokráciát. Jöttek a maguk tenyeres-talpasságukkal, és hirdettek valami zavaros dolgot. Na, jó, mindegy. Végül a józan Ész, az kivitt minket Cambrigde-be, elvégeztük a Triniti College-t.
Tulajdonképpen szép évek voltak, de hát valójában száműzetés volt. A száműzetés, az száműzetés. Emigráció. Igen. Nem voltunk száműzve. Emigráltak voltunk. Szabad akaratunkból mentünk világgá. Én nem, engem vittek.
Aztán sok vitánk volt Vladimirrel. Én mindig mondtam, hogy vissza kellene menni, vissza kellene menni, ő meg mindig mondta, azzal a józan eszével, hogy hát a kommunisták, és maradtunk. Eléggé nyomorultul éltünk. Ó szegénykém, írt, tanult, írt tanult, létrehozták az emigráns lapot, az is, hm… kikoplaltuk az árát. Még szerencse, hogy voltak pillangók, jaj, meg a sakk. Sakkozott. Olyankor én nem tudtam mit kezdeni magammal. Teljesen ki voltam szorítva mindenhonnan. Mindenhonnan! Mert csak az Ész működött, az a hideg Ész! Ide, és oda, és ugrunk, és ló, meg király, meg paraszt, jaj, a parasztokból elegem van! Annyi paraszt vett körül bennünket, hogy már nem tudtunk franciául beszélni, mert csak parasztul tudtunk beszélni. Na, jó, nem nézem én le őket, persze, hogy nem nézem le. A kommunistákat se. Dehogyis. Némelyik tud még angolul is. Szóval, a sakkfeladványok. Szegény Vladimir annyira belebolondult ebbe az egészbe, hogy kénytelen volt megírni a Luzsin-védelmet. Még jó, hogy mikor megírta, „leszállt” erről a témáról. Én nem szeretem, mikor ennyire rámegy valamire az agya, az idege.
Kár, hogy 1922-ben lelőtte egy gazember az apját. Rettenetes volt ez az egész. Berlinben elég rosszul éltünk. Szegény Vladimir órákat adott. Nyelvórákat, teniszórákat, azért tudott írni, jutott rá ideje. Olyankor kiteljesedtem. Jaj, amikor írt, meg amikor álmodozott, meg amikor visszavágyott, ó Istenem, az egészen jó volt! Amikor visszavágyott, olyankor én elnyújtózkodtam, kiterpeszkedtem, betöltöttem a szobát, betöltöttem mindent, akkor én voltam a Valaki, én, a Lélek! Az Orosz Lélek.
Aztán megszületett Lolita. Ó, Lolitától felfordult a gyomrom. No, nemcsak az enyém, a kritikusoké, az olvasóké, a cenzoroké, hajaj! Megmondtam, megmondtam, Vladimnak, hogy ebből a Lolitából még baj lesz. Két évig nem is engedték kiadni. Akkor nem szeretett engem. Nem szeretett. Azt mondta, mert te mindent tudsz előre!
Csak éreztem. Rossz volt tőle a gyomrom. Na persze, mit is mondott az Ész? Igen, azt mondta: na, ugye, csinálni szabad, megrontani, csak beszélni nem szabad róla! Hahaha! Söpörjük csak a szőnyeg alá, aztán tapossunk rajta, egészen addig tapossunk, amíg olyan vékony nem lesz, mint egy papírlap, és akkor bedobjuk a kályhába, és akkor nincs! Meg, ha nem beszélünk róla, akkor sincs! De később Lolita győzött. Film is készült belőle. Utána végre Vladim független lett. Csak az írással foglalkozott. Ez járt neki az Élettől.
Juj de elfáradtam. Azt hiszem, visszamegyek. Már megint sokat voltam távol. Jó éjt, Saturnia! Visszalibbent a csendesen szuszogó Vladimirbe, és elégedetten elfészkelődött.
Lélek, aki rákapott a csavargás ízére, néhány nap múlva ismét megszökött. Időnként felsejlett benne egy olyan érzés, mintha a Porhüvely börtönhöz lenne hasonlatos. Ezt kicsit szégyenkezve elhessegette magától. Aztán hopp, sóhajtott egyet, és már kinn is volt, egyenesen Saturnia hátán. Mintha csak megbeszélték volna. Ott téblábolt, azaz „pillézett” a közelben. Szép, nagy ívet tettek a háztömb körül, aztán már vették is az irányt a hegyek felé. Saturnia alig beszélt, de szinte mámorítóan hatott rá barátja hangja, amint a fülébe suttogta a történeteket.
Ott folytatom, ahol abbahagytam, vagyis nem egészen.
Lolita előtt még történt egy, s más: Vladim szerelmes lett. Igen. Szép, okos nőbe lett szerelmes, aki nem azt számolgatta, hogy mennyi pénze van, inkább hozzáment.
Az lett a baj, hogy jött ez a Hitler, aki eszelősen csak festette, festette a magáét, át akarta festeni egész Európát. Nem is lett volna baj, ha nem az a mániája, hogy vérrel fest. Tarthatatlan volt a helyzet Berlinben. És ott kísértett apánk halála. Tetézve a gyilkos kiszabadulásával. Fuj!
Ha egyszer emigrálsz, hazátlan lettél. Sehol nincs maradásod, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy kellene. Hisz ide már semmi nem köt. 1937-ben szépen elmentünk Párizsba. A kis Dmitrij már három éves volt.
Ó, Párizs!
Párizsban összeismerkedtünk James Joyce-szal, meg Rahmaninovval. Ő adott pénzt, hogy Amerikába menjünk. 1940-ben már Franciaország sem volt biztonságos. Olyan nagy baj az, ha az ember élni akar, és biztonságot szeretne? És ha már úgysem élhettünk a hazánkban, akkor már minden mindegy volt. Vagy éppen semmi nem volt mindegy. Európa országaiból kiszorultunk. Magunk mögött hagytuk eddigi életünk roncsait, kitártuk katicaszárnyunkat, és „átrepültünk” Amerikába.
Ott aztán hosszabb időre gyökeret eresztettünk, húsz év egyhelyben. Mármint egy országban. Először New Yorkba költöztünk. Vladim egy múzeumban dolgozott. Azt hiszem, itt kapott rá igazán a lepkékre. Később már egyenesen lepkevadásznak vallotta magát. Jaj, kedves Saturnia, azért ne ijedj meg! Fel nem foghatom, hogy egy ilyen pici, törékeny lény, mint a lepke, hogy tud rabul ejteni, egy ilyen szépen fejlett emberpéldányt?!
Nna! Egy szó, mint száz, itt ismeretséget kötött Wilsonnal, az íróval, ő aztán felhívta rá a figyelmet, elindult az irodalmi pályája. Hát nem mondom, szép nagy ország ez az Amerika, csak valahogy zavaróan szellősen helyezkednek el egymáshoz képest a városok. A nevükről nem is beszélve. Amikor a telepesek megjöttek, nem voltak valami találékonyak a városnevekkel. Nem győzzük magyarázni, hogy éppen az amerikai, vagy az angliai Cambrigde-ről beszélünk-e. Mert mi mind a kettőben éltünk. Jó, nem szapulom szegény Amerikát. Végül is még állampolgárságot is adott Vladimnak. Meg létrehoztak, neki egy egyetemi tanszéket! Megérdemelte. Összehasonlító irodalom, orosz nyelv és irodalmi tanszék, meg ilyesmi. Azt hiszem itt kárpótolta magát a honvágyért, amiről szinte sose beszélt. Itt a küldetéstudat kerítette hatalmába. Szédületes tempóban fordított orosz irodalmat angol nyelvre. Aztán éppen Wilson, aki először segítette, pont ez a Wilson kezdte ki a kritikáiban. Nem tetszett neki az Anyegin prózára fordítása. Aztán olyanokat is írtak róla, hogy „társadalmi kérdésektől távol tartja magát”, hm. szerintem, nem olvasták a Meghívást kivégzésre, vagy a benne lévő költői képek úgy elvarázsolták őket, hogy nem vették észre a lényeget. Néha sok az ékszer és eltakarja a testet. Ő egy prózaíró költő!
Persze ez a Jevtusenko is megéri a pénzét, hiába földiek, nem átallotta azt írni, hogy az én Vladimom „írásaiból kihallatszik a sebészeti eszközök zöreje”! Egy másik elvetemült meg azt írta, hogy „inkább esztéta, aki a nyelvi összefüggések vizsgálatáért ír regényt”. Jó, kétségtelen, mondott ilyeneket, hogy az irodalomban az esztétikum a legfontosabb, meg, hogy az irodalomnak nem feladata az erkölcsi nevelés, de ha valaki figyelmesen olvasná az írásait, no meg jóindulattal. Tudod, igazából az a baj, hogy néha vizet prédikált és bort ivott, vagy inkább fordítva. Ne mosolyogj Pávaszem, mert azt kell gondoljam, hogy hiába van az a két nagy szemed, mégsem látod az igazságot. Neked elárulom: idegesítették őt a kritikusok. Egy idő múlva egyenesen utálta őket! Még azokat is, akik jót írtak róla. Hogy miért? A módszereik, a begyepesedett módszereik miatt! Vera, a felesége mondta is neki néha, fogja vissza magát, mert egy jó kritika sokat hozhat a konyhára.
De végül a Lolita hozta a legtöbbet. Anyagi biztonságot!
Otthagyhattuk a szimpatikus Amerikát, amely húsz éven át keblén melengetett bennünket. Amiért hálásak vagyunk. Visszarepültünk Európába. Persze, repültünk, mint a lepkék. Egészen Montreaux-ig, a Palace Hotelba. Itt már semmi hétköznapival nem kell foglalkoznunk, csak Élünk. Kiszolgálnak. Nem bajlódunk katedrával, házzal, lakással, kerttel, esőcsatornákkal. Itt, csak fizetünk, és semmi efféle gondunk nincs. Ellenben Vladim remekül tudja szervezni a lepkeva…. bocsánat, a kirándulásait lepkemegtekintésre. Csak itt az Alpokban, Korzikán, Szardián. Csodálatosak a te fajod példányai. Vladim nagy tisztelőtök, valósággal belétek van bolondulva.
Nem csodálkoznék, ha egyszer lepkévé változna.
Azért még ír. No meg a sakkfeladványok! Az a másik őrülete, hát van neki néhány. Most a The Original of Laura-n dolgozik. Már 125 kézzel írt cédulája van. Szerintem pár hónap, és teljesen összeáll a regény. Gondolom, Karácsonyra már kiadatja.
Azt hiszem túlságosan belefeledkeztem a mesélésbe. Vissza kell mennem. Aggódom. A múltkori kiránduláskor nem volt kedvező az időjárás magaviselete, most megint köhögési rohamai voltak, meg az a vacak láz, tavaly kilábolt, de most megint ez a láz. Holnap éjjel találkozunk!
Óvatosan besuhant a szobába, finoman visszafészkelődött a helyére, csendesen összehúzta magát.
Milyen szépen szuszog, most én is nyugodtan alhatom. Nem sokáig alhatott. Furcsa, eddig ismeretlen dolgok történtek, hullámzások, kiterjedések, összerándulások, mindenféle hegyek, völgyek keletkeztek, viharok dúltak.
Lélek ilyet még nem tapasztalt. Mintha tenger hullámzana, elnyelné, feldobná, ó micsoda kiszolgáltatottság, a veszélyesség hullámai le föl dobálták, közben alig kapott levegőt. Mintha hangot hallana, menekülj! De Vladim csak fekszik némán, ő pedig valahonnan ismét hallja a hangját: menekülj, siess! Körülnézett piciny helyén, nem látta hová menekülhetne. Menekülj! Összeszedte, keblére szorította magát, egy sóhajtással kiröppent.
Valami ismeretlen lendület vitte, vitte a csillagok közé, észre sem vette, hogy már végigszáguldott a Tejúton, szállt egyre feljebb, néha cikázva a vakítóan fénylő csillagok között, egy biztonságosabb Valóságba…