Zakariás Cecília
Szellemház (részlet egy készülő regényből)
Még nem szoktam meg a kisszobát, de jobb, mint a nagymamáé, neki bútorokkal kerítettünk el egy részt a nappaliból. Anyáé lett a régi háló. Lefekvés után a varrógép kattogására aludtam el. Azt mondta, nem olcsó egy temetés és egy költözés, szerencse, hogy sok munkát kapott. Reggel a korai buszhoz rohant, mosatlan kávésbögrét hagyott az asztalon, a puszit elfelejtette.
Bosszankodott, mert mindent neki kellett megoldania. Nagymama a szívroham óta egész nap csak üldögélt. Anya szerint arra jó ez az egész, hogy itt nem hónapról hónapra élünk. Különben sem dughatja be egy otthonba.
A festés után meg tudtam menteni párat a napilapokból, de foltokat nem tudtam lekaparni. Az ágyam alá rejtettem őket, néha elővettem, és lapozgattam a száraz oldalakat.
A fűszernövényektől zsúfolt ablakpárkányon könyököltem. Egy kék teherautó fordult be az utcába, pár házzal arrébb állt meg. Két felnőtt és egy lány szálltak ki, majd overálba öltözött rakodók dobozokat és bútorokat emeltek le a platóról.
Anya hazaért, tompa puffanással dobta le a válltáskáját. Az udvarra küldött, csak akkor mehettem le, ha ő otthon volt. Lent a csíkos nyugágyakon fürdőruhás nénik rejtvényt fejtettek. A kókadt margarétákat piszkáltam. A kék teherautó elhajtott, büdös csíkot húzott maga után.
Másnap a nagymama ebéd után megint elszunyókált a csipketerítővel borított fotelban. A konyhaablakhoz húztam egy széket. Az üvegre leheltem, mintákat rajzoltam, amik rögtön eltűntek. Meguntam, és az előszobába lopakodtam. A nagymama botjával piszkálni kezdtem a magasra akasztott pótkulcsot.
Amikor leértem, a félszemű macska rám nyávogott a kapu tetejéről. Nem volt nálam semmi maradék. Meg akartam simogatni, de eliszkolt, mert a kerítés mentén tekert el zörgő biciklijével a lány, akit korábban láttam. Lefékezett, óvatosan visszatolatott. Pár másodpercig farkasszemet néztünk.
Ez a te cicád? Kérdezte, és megmondtam, hogy kóbor.
Benyúlt érte a lécek közt, rám mosolygott. A szeme pont az a kék volt, mint a kedvenc vízfestékem.
Ilka vagyok, most költöztünk ide, mondta bemutatkozásként. Felém nyújtotta a kezét. Megfogtam, kinyögtem, hogy Gerda vagyok, és kezet ráztunk, mint a felnőttek. Sokáig kitartottam a mozdulatot, nem tudtam, mikor kell elengedni. Csak akkor eresztettem el, amikor odasietett egy szakállas bácsi, akiről kiderült, hogy az apukája.
A következő délelőtt is láttam az ablakból. Amikor nagymama a nappaliban horkolt, leosontam, és behívtam az udvarra játszani. Minden jól ment, amíg Ilka át nem rúgta a labdát a szomszédba. Az árnyékban pihenő kutya felmordult a pattogásra.
Megfogtam a kerítésen két erősebbnek tűnő lécet, hogy felmásszak. Barna festékdarabok ragadtak a tenyeremre. A kiszáradt virágágyásban landoltam, ahol a labda is. A spániel vicsorogva közeledett felém. Évek óta nem mertem megsimogatni.
Rá se ránts, ismer az téged, csak bolond, kiabált az első emeleti ablakból Szili néni. Lebuktunk. A kutya abbahagyta a morgást, és visszacammogott a házfalnál hagyott rongyához. A néni leért, mielőtt eltűnhettünk volna. Hunyorgott a napon, csontos szemgödrébe bámultam, amiről azt hittem, egyszer majd elnyelik a szemgolyóit.
Semmi baja Grétinek, mondta, és megvakarta kedvence fejét. Tanácstalanul Ilkára néztem, közben ő is átmászott. Kivételesen hagyta a kutya, hogy hozzáérjek. A rongy régi blúznak tűnt, drapp színű, amit a néni fiatalkorában hordhatott. Ilka bátran simogatta a spániel aranyszínű bundáját. Szili néni folytatta a mondókáját, hogy ez csak ugat, sosem ellett meg, ettől ment el az esze, tudjátok, mi az, elleni?
Ilka elengedte Grétit. Egyikünk sem válaszolt. Pár házzal arrébb fűrészelni kezdtek. Kilöktem egy kavicsot a szandálomból. Azt mondtam, hogy nem, megragadtam Ilka csuklóját, elrángattam a kutyától. Utánunk szólt a néni rekedt hangon, hogy játszhatunk még a kutyussal, ha szeretnénk, de visszamásztunk a saját oldalunkra.
Bebújtunk a sűrű tuják alá, és megkérdeztem Ilkát, mi az, hogy elleni. Mosolygott, és azt mondta, így lesznek a kiskutyák, de nem értettem, ettől Gréti most miért ugatna sokat.
Nem megmondtam, hogy ne menj ki az udvarra, amikor dolgozom? Anya este az asztalra csapott. Ilka szülei elárulták neki, hogy láttak minket kint lófrálni. Azt mondták, inkább biciklizzünk együtt hétvégén, amikor tudnak ránk vigyázni. Anya megengedte, mert nem akarta az új szomszédokat megsérteni.
Szombat délelőtt Ilka apukája a járdáról figyelt minket, mi róttuk a köröket. A harmincas házig tekerhettünk el. Ott minden körnél megálltunk egy kicsit. Ilka panaszkodott, hogy a játékai még dobozokban vannak. Megígértem neki, rajzolok figurákat, amiket körbevágunk, és azokkal játszhatunk. Az apukája mellett gyűltek a sörösüvegek. Egy idő után ránk se hederített. Az egyik körnél kitaláltuk, amikor anya dolgozni megy, kiszökünk az udvarról, és megmutatom a szellemházat.
Hétfőn a nagymamát még csak pár perce nyomta el az álom, máris kilógtam. Remegő lábakkal toltam el a biciklit Ilkáékig. Ő próbálgatni kezdte, melyik kulcs illik a kapuba. Azt mondta, az apukája már egy órája nem jött le az udvarra, és a kulcscsomóját se kereste.
Ilkának elkerekedett a szeme, ahogy a környékbeli kutyákról, játszóterekről és buszfordulókról meséltem. Túlmentünk a rendezett telkeken, az ócska ház egy kavicsos zsákutca végén állt. Letámasztottuk a bicikliket. El akartam mondani, miket mesélt nagypapa a szellemházról, de Ilka rögtön felkapaszkodott a kerítésen, amit a történetek szerint régi sírkövekből építették.
Legszívesebben utána kiabáltam volna, de már a bedeszkázott ajtónál járt, szóval én is átmásztam. Bebújt a kitört léceken, és követtem. Meleg volt és sötét, a padlót sörösdobozok és csikkek borítottak. Leült középre, örvényként szállt körülötte a por. Rám nevetett, mint a tujáknál. A repedt tetőn át beszűrődött a fény, megvilágította a szőke haját. A haja olyan, amint biztos az filctoll is fogna, de még nem mertem megkérdezni, hogy kipróbálhatom-e.
Azt akarta, hogy ez legyen a búvóhelyünk, én inkább próbáltam rávenni, hogy induljunk vissza.
Ülj ide te is, mondta, és a mellette lévő kartondobozt paskolta. Közelebb léptem, a sok szemét recsegett a talpam alatt. Mellé kuporodtam. Megláttam egy kék foltot a karján.
Mi ez?
Semmi.
Semmi?
Apa kulcsa. A múltkor kaptam, bökte ki.
Felpattant, rugdosni kezdett egy törött cserepet. Kaparászást hallottam a bejárati ajtó felől, ő észre se vette. Megkérdezte, hát én nem szoktam kapni semmit?
Kinyílt az ajtó, egy rongyos alak lépett be. Kiabált, nem is értettem a szavakat, amiket mondott. Utánunk vágott egy üveget, futottunk, ahogy tudtunk.
A szomszéd kutyák ugattak, rángatták láncukat. Ilka elbotlott az udvaron, felhorzsolta a tenyerét. Egyből felállt, de a kerítésen nem tudott rendesen kapaszkodni. Felkarcolta a lábát egy kiálló szög.
Felpattantunk a biciklikre, jobban remegtek a lábaim, mint induláskor. Amikor bevettük volna a kanyart az utcánknál, kifordult egy kocsi, lefékeztem Ilka előtt, aki belém jött. Az autó csak dudált, és továbbhajtott. Nehezen tápászkodtunk fel. A lábán nagyobb lett a seb, nekem a szám vérzett. Lassan toltuk el a bicikliket a kilencesig. Ott az apukája várt minket.
Tőle tudta meg anya, hogy nem tartottam be, amit megígértem. Este elmondta, Ilkát orvoshoz kellett vinni, hogy kitisztítsák a sebét a rozsdás szög miatt, és addig nem játszhatunk együtt, amíg rendesen nem viselkedek.
Éjjel sokáig nem tudtam aludni.
Legközelebb jobban kellett figyelnem, hogy ne vegyék észre, ha napközben kiszöktem. Ilka egy nagy fehér kötést kapott a lábára. A karján megint lett egy kékes folt, amikor csak tudtam, megsimogattam.