Nem tehetek róla, mindig megéreztem, ha valahol szerelem ütötte fel a fejét.
A szomszédban lakó férfi viselkedésén is észrevettem a változást. Tartása, mozgása átalakult. Először energikusabb lett, rugalmasabb, majd szétszórt, lassú, bizonytalan. Egyik este a szokottnál később ért haza, feltűnt nekem, hogy tétován ácsorog a kapuban, hogy bemenjen-e a saját házába. Aztán észrevettem még, hogy egy reggel félregombolta a kabátját. Jobb oldalán, fönt, egy árva gomb csücsült, mint a fészekben magára hagyott fióka. Bal oldalán, lent, pedig egy hanyag gomblyuk lengedezett, mint hosszú suhanchaj a szélben. Egyértelmű szerelmi tüneteknek vettem ezeket, ennél egyértelműbb már nem is lehetne.
Aztán egy esős délutánon feltűnően mámor-ittas állapotban érkezett haza. Az arca kipirult, a szeme szinte lángolt. Óvatosan lépkedett, mint aki tojáshéjon jár, vagy inkább lábujjhegyen, hogy meg ne hallják. És a kabátja alatt valamit rejtegetett. Egyik karjával szorosan ölelte magához, a másik karjával védelmezően borította rá a kabát szárnyát, hogy az eső ne érje, vagy talán, hogy senki meg ne lássa. Én persze rögtön észrevettem valami acélos, fémes, pompás csillogást.
Aztán sokáig semmi. Időnként szokatlan hangokat hallottam a házból. Mintha fűrészelnének. Zihálást, bútorok tologatását, és megint fűrészelést. De csak halkan, ütemesen, finoman, végtelen harmóniában.
Ez eltartott egy ideig. Szomszédom reggel elsietett, majd délután, amilyen korán csak lehetett, futva tért haza. Aztán kezdődött az éjszakába nyúló fűrészelés.
A következő reggel, megint a kabátja alá rejtett testtel láttam elindulni, de aznap már nem jött haza. Másnap délután két rendőrt láttam bemenni a házba, de igen hamar távoztak. Lehet, hogy nem találtak semmit, ami nekik érdekes?
Majd hetekig megint csend.
Én nem bírtam tovább a kíváncsiságommal, tudnom kellett, hogy mi történt. Egy ködös éjjelen átlopóztam hozzá. A ház hátsó falán megtaláltam az ablakot, amit könnyen kifeszítettem és gond nélkül bemásztam a lakásba. Zseblámpával világítottam körbe és amit láttam…, nos, minden bútor, de tényleg, minden bútor, - szekrények, asztalok, székek - darabokra vágva feküdt a földön. De nem ám akárhogy! Geometrikus rendben, mint egy rituális szertartás kellékei. Az ablakkal szemben négy fotel karfája, azaz nyolc kar emelkedett felfelé, mint ég felé nyúló kezek. Utána asztallábak és széklábak következtek, szorosan egymás mellé simulva: felnőttek és gyerekek, majd egészen apró gyerekek. Végül az ablak alatt, ahová beléptem, hanyatt fektetett szekrényajtók várakoztak megadóan, átadva magukat a felettük uralkodó erők vonzásának. Szakrális térbe érkeztem. Valami megmagyarázhatatlan erő a kör közepére lökött, és amint tekintetemet és zseblámpámat újra körbehordoztam a szobán, szédülni kezdtem, a szívem hevesen vert, fejemben értelmezhetetlen eksztatikus képek kavarogtak, majd mint kilőtt nyíl, ami célba ér, tekintetem hirtelen egy pontba fúródott. Ugyanaz a fény volt, az az acélos csillogás, amit akkor, azon az esős délutánon láttam. Remegő kézzel nyúltam a fény felé. Ujjam hideg éles fogba ütközött, kiserkent a vérem. Nyugalom és erő áradt szét bennem. Tudtam, hogy ennek meg kellett történnie.
Majd a következő pillanatban nyoma sem volta nyugalomnak. Az acélfog szilánkját egy kétségbeesett rántással kiszakítottam a fából és lélekszakadva rohantam haza. Otthon ruhástól omlottam az ágyra, majd lázas álomba merültem.
Másnap reggel már nem én voltam az, aki felébredt.
Rendbe szedtem magam és elindultam a fog tulajdonosa után. Tudtam, hogy ez most mindennél fontosabb, és azt is tudtam, hogy meg is fogom őt találni.
Egyenesen a rendőrségre mentem. Egy láthatatlan erő vezetett az ottani raktárépülethez. Lefizettem a raktárost, hogy bemehessek. Nem tudtam még, hogy pontosan mit keresek, de aztán megláttam a láncfűrészt.
Magam sem értem, hogyan tudtam elhozni, de itt volt. Nálam, a szívem dobogása alatt, a kabátomba rejtve. Siettem vele, tudtam, hogy kevés az időnk, hamarosan keresni fognak minket.
A szomszédom lakásába mentünk. Letettem őt középre a földre. Ujjaimmal végigsimogattam a fogazatot és megéreztem a letört fogat, ő is megérezte a sebet az ujjamon. Aztán csendben kicsomagoltam a fűrészfog reszelőt és egyesével, gyengéden megreszelgettem a fogait, különösen ügyelve a sérült fogdarabra. Majd kis ecsettel lesepregettem róla a vasreszeléket. Ez jólesett neki. Aztán levettem a kabátom. Jobb kezembe fogtam őt és egy darabig hagytam, hogy hallgassa a szívverésem. Majd lefűrészeltem vele a bal lábamat. A húson könnyedén haladt át, tompán és mélyen énekelt, de amikor a csonthoz értünk, egy oktávval magasabb hangon sikított. És közben remegve spriccelt a vér. Megismételtük a jobb lábammal, a bal kezemmel is, végül, utolsó erőmmel, mert már igen gyenge voltam, a szívem alá tettem és keresztbe vágtam vele a derekam. Láttam még fénylő fogait, mielőtt örökre lehunytam volna a szemem. Csillogásukban ott ragyogott a hála, az öröm, és a végtelen szeretet.
Boldog volt.