— Mit mondtak, mi is a neve? — kérdezte a nő.
— Inverz hatás — válaszolt a férfi. — Az univerzum visszazuhan önmagába, így minden, ami valaha létrejött az idő kezdete óta, megsemmisül nagyjából — a férfi az órájára nézett — egy óra két perc hat másodperc múlva. — Azt hittem, maga is nézte a híreket. A legtöbben a Földön már értesültek erről a… hogy is mondjam, nem mindennapi eseményről.
A nő elmosolyodott.
— Csak kíváncsi voltam a dolog fizikai hátterére is. Azt mondta, egy óra hat perc?
— Most már csak öt — bólintott a férfi.
— Nahát, az baj — sóhajtott a nő — sajnos, csak egy óráig maradhat, mert utána jön a következő betegem. Sose szokott késni.
Most a férfi szája húzódott mosolyra.
— Tudja, maga mindig is tetszett nekem. Nagyon csinosnak találom.
— Tudom.
— Valóban?
— Pszichológus vagyok, az a munkám, hogy tudjam, mit gondolnak a betegeim.
— Ebben van igazság. És mennyire vagyok a nagy áttöréstől?
— Nagyon jól haladunk — mondta bizakodóan a pszichológus, és egy jegyzettömböt vett maga elé a krémszínű fotel mellől, amiben ült. — Még két három alkalom, és legyőzi a szorongását.
Ezen mindketten mosolyogtak.
— Kicsit túltolja ezt a viccet — jegyezte meg a férfi.
— Maga kezdte. De térjünk inkább a tárgyra, elvégre ma nagyon időszűkében vagyok. A foglalkozás után még le kell mennem befizetni a parkolójegyet. Véletlenül csak egy órára vettem.
— Hagyja már abba! — A férfi felnevetett. A nő is halkan kuncogott az orra alatt.
— Jól van, jól van, bocsánat. Tehát, miért döntött úgy, hogy velem tölti ezt az órát?
— És maga miért döntött úgy?
— Én kérdeztem előbb.
— Nos… családom nincs, a barátaim pedig mostanra vagy meghaltak, vagy valami biztonságosnak hitt bunkerben gubbasztanak a körmüket rágva a félelemtől. A házamat felgyújtották a lázadók, szóval, oda sem mehettem. De leginkább azért akartam beszélni magával, mert kedvelem magát. Maga mindig kedves volt velem.
— Arra nem gondolt, hogy csak azért érzi úgy, mintha kedves lennék, mert a pszichológusa vagyok?
— Ha csupán a pszichológusom lenne, nem jött volna el, hogy velem töltse ezt az órát.
— Ez igaz. Én is kedvelem magát. És nekem sincs senkim.
— Egy magányos férfi és egy magányos nő egymás tásaságában a világvége előtt. Ha csak mi maradnánk meg, lehetnénk akár Ádám és Éva is — mondta szórakozottan a férfi.
— De nem maradunk meg.
— Nem bizony. De ha ez megnyugtatja, senki és semmi más sem. Még maga az idő is meg fog szűnni nemsokára.
— És miért? Mi értelme mindennek?
— Nem kell, hogy értelme legyen — vont vállat a férfi. — Ez egyszerű fizika. Megszűnik minden, aztán állítólag lesz egy új Nagy Bumm és kezdődik az egész elölről. — A férfi körkörös mozdulatot tett a bal karjával.
— Ha úgyis minden megszűnik, akkor eddig semminek sem volt értelme, nem igaz?
— De igaz.
— Ez olyan furcsa, nem? Az ember azt hinné, hogy van értelme az életének.
— Úgy látszik, még sincs. Semminek sincs. Az idő kezdete óta minden, ami történt, rablás, gyilkosság, szerelem, házasság, család, háború, születés, halál, mindenféle ideológia és műalkotás, minden írás és feljegyzés, minden festmény és szobor, minden érzelem és minden fájdalom, minden élet teljesen és véglegesen értelmetlen volt. Senki soha nem fog emlékezni semmire, olyan mintha minden, ami eddig a világegyetem kezdete óta megtörtént, meg sem történt volna. Mert hogy valójában meg sem történt, hiszen nem volt mikor megtörténnie, hiszen az idő is meg fog szűnni.
A pszichológus felvonta a szemöldökét.
— Szép kis monológ volt — mondta pár másodperc döbbenet után a nő.
— Köszönöm, szeretne még valamiről beszélgetni? Mi nyomja mostanában a lelkét?
— Na na, ne cseréljük fel a szerepeket, kérem! — Újra mindketten mosolyogtak. — Inkább én kérdezek. Hogyan vélekedik önmagáról, maga szerint jó élete volt?
— Volt benne jó és rossz is. Mint mindenkinek, azt hiszem. De pontosan mit ért jó élet alatt?
— Helyesen cselekedett-e, amikor kellett, jó döntéseket hozott-e, jól érezte-e magát az élete során.
— Ez mind baromság. Csak azért beszél ilyenekről, mert nem tudja, miket mondjon az utolsó órájában — legyintett a férfi.
— Nocsak, lehet, hogy tényleg magának kéne az én helyemen ülnie. Egyébként igaza van. Beszéljünk akkor másról. Találjunk inkább valamit, ami reménytelibbé tehetné ezt a reménytelen helyzetet.
Egy ideig egyikük sem szólalt meg. Csak a kinti zavargások és ordibálások halványan beszűrődő zaját lehetett hallani.
— Oké, kitaláltam — törte meg a csendet a férfi és előredőlt a fotelben.
— Na, mondja csak! — A nő is követte a férfi példáját, így az arcuk közelebb került egymáshoz.
— Tegyük fel, hogy a világegyetemben minden, ami valaha történt, valójában nem más, mint egy nagyon nagyon hosszú regény.
— Hát, ha regény akkor elég aránytalan — nevetett a nő. — A befejezés nagyon tömör, de az eleje felfoghatatlanul unalmas lehet.
A férfi is nevetett.
— Jó, lehet, hogy az első pár milliárd évet összefoglalták néhány mondatban, nem ez a lényeg.
— Persze tudom, csak ugrattam. Folytassa, kérem.
— Tehát minden egy nagyon hosszú regényben van megírva. Ha ez valóban így van, márpedig, amíg senki nem tudja bebizonyítani az ellenkezőjét, addig akár lehet így is, akkor van értelme mindennek, hiszen mi tudjuk befolyásolni a regény kimenetelét.
— Ez valóban kedves gondolat — bólintott a nő. Mivel még mindig mindketten előrehajoltak az arcuk nem is volt olyan messze egymástól. A nő férfi szemébe nézett, közelíteni kezdte az ajkait, de a férfi elhúzódott.
— Ne tegyük ezt — mondta. — Gondoljon csak bele, hogy mennyire klisés lenne egy csók a történet végén.
— Ugyan már, ne legyen ilyen. Ez a rövid beszélgetés biztosan nem olyan fontos, hogy belekerüljön abba a hatalmas könyvbe.
— Szerintem viszont nagyon is fontos ez a beszélgetés. Legalábbis sokkal fontosabb, mint az, amit a többi ember csinál odakint. Azzal viszont egyetértek, hogy nem biztos, hogy ezt beletették a könyvbe. Lehet, hogy kettőnk beszélgetését kiemelték és egy novellában örökítették meg.