sads
Sacrificium
Üvöltő macska az ablak alatt.
Csak rágondoltam: abbamaradt
epifániája a dermedt jószágnak,
kinézek a térre: semmi-csak fát vágnak.
Megszokta már fülem
a hasító hússzagot,
a karmazsin dögfolttal
spriccelt ablakot,
és azt a sok fényes-fátyolos alakot,
vaklovakat, kik csak a vallásban
találnak abrakot.
Tűröm, hogy a testnedv
fűszerezze arcom,
nyárson forgok én is,
fejszémen a tarkóm,
de nyugodt az öreg,
hála az embernek,
önmacskátlanságunkra
sáskát nem rendelnek.
Bartók plusz Pilinszky plusz Jacsó
1.
Testamentum
amelyben Bartók Béla Viktor János (születési neve: Bartók Béla Viktor János; született: Nagyszentmiklós, 1881. március 25.; anyja neve: Voit Paula) — mint zeneszerző-zenetudós-zongoraművész-népzenekutató (a továbbiakban Zeneszerző) —
jelen okirat közjegyzői letétbe helyezésével Pilinszky János (születési neve: Pilinszky János; született: Budapest, 1921. november 27.; anyja neve: Baitz Veronika) — mint a XX. század majdani legjelentősebb magyar költője cím várományosa (a továbbiakban Költő) részére az alábbi testamentumot hagyja hátra
I./ Preambulum
Jelen okirat elsődleges célja, hogy annak segítségével a Felek tisztázzák azon híreszteléseket, mely szerint a Költő szájából egy baráti vacsora közben az alábbi kijelentés hangzott el: „Igen sokat jelent számomra Bartók zenéje. Ugyanakkor furcsa módon nem tartozik azok közé, akiket túl sokat hallgatok.”
Erre reflektálva, illetőleg fenti kijelentéstől teljesen függetlenül is — ténylegesen vagy jóakarók híresztelése alapján -, a Zeneszerző a Pesti Hírlap egyik fiatal újságírójának — aki a Költő asztaltársaságának tagja -, az alábbi nyilatkozatot tette: „Igen sokat jelent számomra Pilinszky költészete, aztán hozzátette még: Ugyanakkor furcsa módon nem tartozik azok közé, akiket túl sokat olvasok.
II./ Rendelkező rész
Mindezekre tekintettel, miután Zeneszerző a holnapi napon — 1940. október 12-én — Amerikába indulva, hosszabb ideig akadályoztatva lesz magyarországi ügyeinek intézésében — jelen testamentumban — két kívánalmát rögzíti:
ad 1. „Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér (1936-45-ig Mussolini tér) — és a volt Körönd (1938-45-ig Hitler Adolf tér) azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.”
ad 2. Zeneszerző kívánalma, hogy a Költő mint a XX. század majdani legjelentősebb magyar költője cím várományosa, mihelyst a Zeneszerző — tervei szerint — az 1. pontban rögzített feltételek bekövetkeztét követően hazatér, Költő vállalja, hogy 30 napon belül legalább három alkalommal — ebben benne foglaltatik egy-egy reggeli-ebéd és vacsorameghívás is — történő kvaterkázásaik során kölcsönösen tisztázzák a fenti nyilatkozatokból eredő mindennemű félreértést. Egyúttal Zeneszerző kifejezi abbéli kívánalmát, hogy amennyiben életében hazatérésére bármely okból nem kerülne sor, Költő, illetőleg Költő bármely tényleges vagy szellemi jogutódjai, intézkedjenek annak érdekében, hogy Zeneszerző legalább három alkalommal együtt szerepeljen Költővel valamely országos hírnévre szert tett eseményen, a magyar nemzet épülése és a magyar kultúra felvirágoztatása érdekében.
Bartók Béla Viktor János sk.
— mint szellemi örökhagyó —
2.
III./ Záradék
Zeneszerző jelen okiratot, annak aláírásának napján közjegyzői letétbe helyezi, mely letétbe helyezés tényéről eljáró közjegyző igazolást állít ki, egyúttal a letétbe helyezés megtörténtét három alkalommal országos terjesztésű folyóirat közérdekű rovatában is megjelenteti.
Zeneszerző egyúttal egy ismeretlen költő soraival üzen a Zeneszerzőt valamint Költőt is szellemi örökhagyónak tekintő kortárs- és utókori szellemi leszármazók, felkent és önjelölt pályatársak, pálya- és országelhagyó honfitársainak:
Ne félj, ha gyenge vagy is,
hittől-akarattól kicsorbul az ármány.
Látod, mennyi erő van egy fél
fontnyi madárban, Égből szállva
közénk pár dekányi szárnyán,
s a láthatatlan, konok pici tücskök,
csillagokig ható éji zenéjében,
bár észre sem vesszük, leköltözött
hozzánk a Földre az Éden,
s minden bűnünk ellenére táplál
nap mint nap szüntelen a tudás almája:
a Teremtőnek van ezermilliárd
a tizedik hatványon féle kaptafája.
És Te is kiválasztott vagy,
hidd el, ez nem vitás, csakhogy ezt
nem fogja tudni a Teremtőn meg a
galambon kívül, soha és senki más.
Vésd jól a szívedbe: Ha keresed a jelet,
nem a leghangosabb, neked tetsző
szép üzenet, lesz rá a felelet.
Kevés a kedves szó, inkább a rágalom,
a házfalakról csorgó vöröslő fájdalom,
a nyájukra támadó kutyák ugatása,
eltorzult arcunkon a Teremtő képmása.
De míg kékítő illata árad a padlásról,
s megsárgult képeslapok szívünkben,
görbe nagymamákról, akik hittel éltek,
nélkülük e világban ma szeretet nincsen,
nem ébredne mosolyogva percenként az Isten…
Nem mernénk földi bíráink elé tiszta
szívvel állni, zordon Kárpátok karéjában
fél évszázadonként délibábra várni...
Zsigereinkbe plántált ez az erős hajlam
- apokrif üzentek kettes számrendszerben —
kakofóniába szőtt lágy pentaton dallam,
s elhinni, az emberi faj talán halhatatlan…
Bartók Béla Viktor János sk.
— mint szellemi örökhagyó —
3.
Harmadik típusú álmaink a Teremtővel
- milliárd fényévnyi jéghideg kilométer —
üzeneteket küld galambposta.hu vonalon az éter.
A napszél is elcsitul áttetsző lepkeszárnyon
(testre feszül egyszer majd a turini vászon)
amikor egy másik bolygón hangzik fel
először, egy szőke kislány ajkairól
halk angyali hangon, a kis kece lányom…
Zeneszerző ezen testamentumát, akaratnyilvánítási képességének teljes birtokában tette meg azzal a meghagyással, hogy annak egy példányát kézbesítsék Költő részére, mihelyst Költő megkapja a Baumgarten-díjat, második példányát a Zeneszerző halálát követően az Országos Széchenyi Könyvtár Levéltárába, harmadik példányát pedig eljáró közjegyző, illetőleg az Országos Közjegyzői Kamara által kijelölt jogutódja, azon állami- önkormányzati- intézmény vagy civil szervezet részére juttassa el, amely — vidéki székhellyel — legelőször rendezi meg a Zeneszerző és a Költő személyének és munkásságának is egyidejűleg emléket állító kulturális-közéleti eseményét.
Budapest, 1940. október 11.
Bartók Béla Viktor János sk.
- mint szellemi örökhagyó —
Az eredeti okirat három eredetivel megegyező kiadmánya hiteléül:
Budapesti 20. számú közjegyző
Budapest, 1940. október 11.
budapest
Dolgok a polcomon
Talán tényleg csak azért maradtam itt, mert
innen olyan jó érzés majdnem elindulni
polcon hagyni mindenkit, aki valaha ismert
Vagy mégis a bőröm alá tört ez a tér
és bekuckóztam a tudatba, hogy nincs terem
hogy a polconülést én is jól ismerem
Annyit tudok, hogy itt lettem mozdulatlan
itt kezdtem harcolni a remegő kéz ellen
mohón tartani az irányt minden fordulatban
És itt tanultam meg nagyokat tévedni
hogy a hullócsillagok nem tengerbe esnek
hogy a polcomon csakis engem szeretnek
a dolgok. Mindegyikhez úgy ragaszkodom
mintha tényleg megfoghatatlanok lennének
vagy mintha apró hibák volnának az arcodon
Most már ideje maradni, porosodni
s ha kell, majd a polcról lekerül minden emlék
csak egyszer szeress úgy, mintha itt se lennék
budapest
Dolgok a polcomon
Talán tényleg csak azért maradtam itt, mert
innen olyan jó érzés majdnem elindulni
polcon hagyni mindenkit, aki valaha ismert
Vagy mégis a bőröm alá tört ez a tér
és bekuckóztam a tudatba, hogy nincs terem
hogy a polconülést én is jól ismerem
Annyit tudok, hogy itt lettem mozdulatlan
itt kezdtem harcolni a remegő kéz ellen
mohón tartani az irányt minden fordulatban
És itt tanultam meg nagyokat tévedni
hogy a hullócsillagok nem tengerbe esnek
hogy a polcomon csakis engem szeretnek
a dolgok. Mindegyikhez úgy ragaszkodom
mintha tényleg megfoghatatlanok lennének
vagy mintha apró hibák volnának az arcodon
Most már ideje maradni, porosodni
s ha kell, majd a polcról lekerül minden emlék
csak egyszer szeress úgy, mintha itt se lennék
budapest
Dolgok a polcomon
Talán tényleg csak azért maradtam itt, mert
innen olyan jó érzés majdnem elindulni
polcon hagyni mindenkit, aki valaha ismert
Vagy mégis a bőröm alá tört ez a tér
és bekuckóztam a tudatba, hogy nincs terem
hogy a polconülést én is jól ismerem
Annyit tudok, hogy itt lettem mozdulatlan
itt kezdtem harcolni a remegő kéz ellen
mohón tartani az irányt minden fordulatban
És itt tanultam meg nagyokat tévedni
hogy a hullócsillagok nem tengerbe esnek
hogy a polcomon csakis engem szeretnek
a dolgok. Mindegyikhez úgy ragaszkodom
mintha tényleg megfoghatatlanok lennének
vagy mintha apró hibák volnának az arcodon
Most már ideje maradni, porosodni
s ha kell, majd a polcról lekerül minden emlék
csak egyszer szeress úgy, mintha itt se lennék
budapest
budapest
Körbe Görbe
A Secco Falka kiállítása
Válasz a kérdésre: mi a feltámadás?
Zombieland (2009) 88 perc, rendezte: Ruben Fleisher
A feltámadás az ember jutalma a földi siralomvölgyért, a végigszenvedett életért. A szellem-lélek alkotta én túléli testét, és magasabbrendűségéhez méltó módon egzisztál a végtelenben. Tiszta, légies, megfoghatatlan gyönyörűség, csoda.
Aztán váratlanul meghal Isten, aki mindezt ígéri, aki - cserébe némi fegyelemért - a szavát adja. Nincs tehát biztosíték arra, hogy eljön majd az örök boldogság, a mennyország, az éden, csak az elvárásoknak megfelelően kell élni; a magasztos cél nincs többé. Mindössze néhány évtized áll a rendelkezésünkre, hogy jól érezzük magunkat, hiszen nincs semmi a halál után.
De egyszer csak kiderül, hogy mégis van élet a halál után. Büdös, rothadt, földszagú, gusztustalan. Mert test-alapú. Se szellem, se lélek, csak az értelem és érzés nélküli test, ősi, (ön)pusztító ösztönökkel. Épp a lényeg, amitől ember az ember, semmisült meg a halállal, csak az ezerszer elátkozott porhüvely éled fel. Legalábbis a klasszikus zombifilmekben.
Újabban ugyanis leginkább vírusok pusztítanak. A végeredmény látványa szempontjából kicsi a különbség, egyébként óriási. Egy pusztító vírus megjelenése szigorúan evilági, és mint ilyen hétköznapi eset, legyenek bármily súlyosak, sőt, iszonyatosak a következményei, ezzel szemben a holtak feltámadása egy világ(kép) vége, egyszerre megcsúfolása és tagadása mindannak, amit eladdig emberiségnek hívhattunk.
A vírus, bármennyire is vászon- és képernyőbarátabb, hiszen nem lassú és hülye mozgású hullákat kell nézegetni, akiket nyilván pillanatok alatt le lehet kaszabolni (elvileg, ugye, ha van lőfegyverünk), hanem gyors, vadászó, őrült volt-embereket, akiket lehet kézikamerával követni, és a közvetlen üldözés, a sokszor esélytelen menekülés feszültsége adja a központi mozgatórugóját egy adott történetnek. De én erre a vírus-dologra - miközben, ha eljátszunk egy kicsit a gondolattal, tényleg ez lehet a legközelebb a való élet veszélyeihez, és az éppen, mondjuk, tíz év holtan fekvés után kimászás a legkevésbé - mégis azt mondom, hogy csak mint akció, mint látvány érdekes, mint komolyabb gondolat: nem.
A Zombielandet egyszer mindenképpen érdemes megnézni. A vér és a hörgés annyira megszokott dolgok, hogy a zombik - és itt meg is állunk egy pillanatra. Ha a zombi élőhalott, mármint olyan létező, amely holta után feltámad és pusztítja az élőt, akkor a vírusfertőzött embereket, akik nem haltak meg, csak dühöngő őrültek lettek (vö. 28 nappal később is), nevezhetjük-e egyáltalán zombinak? Amíg nem találunk ki jobb, pontosabb nevet nekik, igen.
Tehát érdemes megnézni a filmet. Mert működik az alapötlet: egy tini-útfilm (a road movie magyarul, ugye) némi apokalipszissel keverve. A narrátor-főhős időnként egészen jól viselhető (kényszeres típus-paródiája ellenére is), a Woody Harrelson játszotta egyszerű kavboj pedig nagyon szerethető. A két lány problémásabb, mivel a film kvázi-üzenetének illusztrációjaként van leginkább szükség rájuk, hiszen ők azok, akiknek az élete lényegét tekintve nem változott a korábbiakhoz képest.
Mindig is abból éltek, hogy kihasználtak, átvertek, megloptak másokat, mert a priori nem bíznak senkiben, mindenki idegen vagy éppen ellenség. Ezért legalábbis indokolatlan a vidámparkos cél, bár a megnyugvás igénye a zombi-őrület miatt akár ki is alakulhatott bennük. Végül is narrátor-főhősünk szájából a film elején elhangzik a magányosságra utalás (kb.: már akkor is zombinak néztem mindenkit, mielőtt azok lettek, most, hogy tényleg zombik, hiányoznak az emberek), ráadásul az addig nyugodt életet biztosított kollégiumi szobájából őt kiüldözi az új rendetlenség, útra kell kelnie, el kell indulnia végre a felnőtté válás felé (lehet, hogy erősnek tűnik elsőre, de).
Kavbojunk az egyetlen, akinek tényleg alapjaiban változott meg az élete, ő tényleg mindent elveszített, így lett belőle az a gátlástalan, és céltalanul szabad ember, aki már-már művészien irtja, aprítja a zombikat. Felelőtlen kamasszá vált ismét, útra bocsátó tragédiája kiradírozta a felelős férfit, az apát. A lányok nem vesztettek semmit, mert soha nem volt semmijük, a szerzés-fogyasztás permanens állapotában esélyük sem volt a felnövésre, ugye.
Ötödik szereplőnkről csak annyit: telitalálat, remek.
Hogy nincs hadsereg, nincs nagy ívű megoldás, nincsenek progresszív gondolatok, egyáltalán nem baj, az amerikás önutalások körülbelül érthetőek, az életben maradást szavatoló szabályok képi megjelenítése kimondottan szórakoztató. És egyébként is sok a mosoly, a romantika, a kamasz-középiskolás-filmi hangulat, sőt, biztos vagyok benne, hogy pár év múlva, köszönhetően az ingerküszöb változásának, vasárnap délelőtt a legdecensebb családok fognak efféle filmet nézni boldogan a plázamoziban, hogy utána egy nagyot ebédeljenek vásárlás előtt (bezzeg, ha látták volna George A. Romero 1978-as remekművét, a Dawn of the Deadet - vagy nem bezzeg).
Amúgy pedig ha feltámadás, igazi zombik és romantika, akkor Michele Soavi 1994-es Dellamorte Dellamore című filmje.