Tasnádi-Sáhy Péter

SPN könyvek ajánló

Tasnádi-Sáhy Péter
Hangyaisten
Próbálják, akarják, kell nekik. Kell nekik, akarják, próbálják — mondogatta a bolond, a hangyaboly fölött. Az új bevásárlóközpont mögötti óriási gazos telken gubbasztott, egy homokkupac tövében, ahol senki se látta, persze a hangyákat kivéve, de hát ők teljes figyelmüket a próbálásnak, akarásnak, és az ehhez szükséges motiváció fenntartásának szentelték, nem is sejtve, hogy hamarosan park lesz itt, rengeteg szerves hulladékot bő kézzel szóró városlakókkal, szóval teljesen fölösleges a felhajtás, eljön a Kánaán anélkül is, csak a tereprendezést kell valahogy túlélni.
Pedig érdemes lett volna odafigyelniük a bolondra, legalább amikor mutatóujja frissen nyálazott ujjbegyével a jól bejáratott csapás felé közelített, a figyelmesebb dolgozók megúszhatták volna, hogy az odvas fogak mögött, a szájpadláson végezzék, lepedékes nyelv által szétnyomatva.
Persze így sem állíthatjuk, hogy a vak véletlen tizedelte volna soraikat, hiszen a bolond tevékenységében volt rendszer, nyálazás után először kettőig, majd háromig, ötig végül hétig számolt mielőtt lecsapott volna, és csak ritkán vétette el, akkor sem következmények nélkül, teljes erőből pofon verte magát, mielőtt újra nyálazott, s közben fülsértő kappanhangon azt visította: Fifi, ne bomolj!
Ezt mondták neki mindig a sétálóutcán is, ahol társasági életét bonyolította: bárgyú mosollyal betört egy-egy csinosabb nő vagy bájosabb kislány aurájába, hogy fröcsögő sziát üvöltsön az arcukba.
Olykor egy-egy taxisofőr el is agyabugyálta ezért, gondolván, valamilyen mocskos szándék hajtja, pedig ő tényleg csak köszönni akart, a lánykákban és nőkben angyalokat, tehát kollégákat látva.
Fifi, ne bomolj! - mondták neki mindig a gyorsétterem takarítói is, ki mérgesen, ki kedvesen, amikor a kitett zsákokra rontott, nem azért, hogy mindent magába tömjön, hanem hogy a salátaleveleket mielőbb kiválogassa a húspogácsák közül, kizárólag ezeket fogyasztotta, illetve néha egy-egy fagylaltot sült krumplival, amikor az egyik takarítólány — vallási felbuzdulásból — megszánta.
Sokan ismerték a belvárosban, de senki sem tudott róla semmit, honnan jött, hol lakik, van-e családja, persze ettől függetlenül szívesen elsütöttek rossz vicceket a kárára, ugratták, vagy éppen verték, undorból vagy egyéb feszültségeket levezetve.
Már a szociális munkások is lemondtak róla, régebben ajánlgatták neki, hogy bejuttatják egy otthonba, de hallani sem akart róla, hiába rémisztgették, hogy le van gyengülve, így biztosan az utcán fogja végezni.
Fifi nem félte a halált, pedig mindig hosszasan bámulta az elgázolt macskák és egyéb háziállatok bomló tetemét, és olykor megjelent lelki szemei előtt a kép, hogy ő fekszik ott széttrancsírozva, olyankor mindig felnevetett, mert cafatokra zúzott testét igencsak szépnek látta az aszfalton heverve. Nem próbált, és nem akart küzdeni ellene.
Pedig nem tudta, mennyire szép véget tartogat neki a sors, méghozzá hamarosan: már a következő őszön ettől a helytől néhány méterre fog feküdni, egy játszótéri kuckóba húzódva, és éppen ennek a hangyabolynak sokadik generációja barangolja be felpüffedt testét, mit sem sejtve, hogy éppen könyörtelen istenük intim titkait kutatják.