Fürge léptekkel haladtam lefelé az elkoptatott lépcsőkön. Az állomás bejáratánál lelassítottam. A jegyautomatát kerestem. A mennyezetre szerelt neoncsövek bánatosan pislogó, fehér fénye hosszú árnyékot festett a telefirkált betonfalra. A gép a sarokban állt, kijelzője türkiz színben ragyogott ki a szürke félhomályból. Odaléptem, hogy jegyet vegyek. Hiába. „Üzemen kívül”, olvastam az automata által kiírt szöveget. Talán a gép is beleunt a sivár, földalatti létbe, a dühös vagy kapkodó ujjak nyomkodásába, a mogorva, unott emberarcok látványába, futott át agyamon a gondolat.
— Elnézést, hol tudok itt jegyet venni? — kérdeztem a lyukasztógép előtt tébláboló ellenőrt.
— Hát itt sehol. Rossz a gép. Már egy hete — válaszolta a negyven év körüli nő.
— Akkor hogy jutok el a belvárosba?
— Meddig utazik? — kérdezte a nő, és hangjából kiérződött valamifajta rejtett várakozás.
— Deák tér — feleltem, és kíváncsian vártam, miért akarja tudni.
— Meddig utazik? — ismételte újra, és bizalmaskodva közelebb lépett. A neonfény megvilágította arcát. Fekete haját kontyba fogta, szeme sarkából apró ráncok szaladtak szét legyezőszerűen a sminkeletlen arcon. — Ha adsz 200ft-ot, beengedlek. — folytatta hangját lehalkítva, miközben barna szemeivel engem méregetett. Ahogy beszélt, homoksárga fogai előbukkantak ínyéből.
— De mi lesz, ha leszállok? Nem lesznek ellenőrök a Deákon? — hangomon egyszerre érződött döbbenet és gyanakvás.
— Nem lesznek — felelte kurtán, magabiztosan.
— Rendben.
Előkotortam a zsebemben lévő aprót, és kiszámoltam a tenyerébe. Ő fürge mozdulattal a kabátjába süllyesztette a pénzt, mintha ott se lett volna, majd fejével biccentett, hogy mehetek, szabad az út a peronra. Ezután megigazította karszalagját, majd komótos léptekkel a peron belseje felé indult, bliccelőkre vadászott.

Az ebédlő tele volt. Evőeszközök verődtek tányérokhoz, tálcák az asztalokhoz, étellel tömött szájak birkóztak egyszerre a falatokkal és a beszéddel. A különféle zajok kakofóniája egyetlen nagy zsibongó hanggá állt össze, mintha egy óriási méhraj költözött volna az irodaház éttermébe ezen a napfényes májusi napon. A termet húsleves és frissensültek ínycsiklandó, nehéz szaga töltötte meg.
A férfi messze a pulttól talált magának szabad asztalt, szemben az étkező hátsó üvegfalával. Gyorsan leült, és szertartásosan elvégezte az évek során rutinná rögzült mozdulatokat. Maga mellé helyezte pénztárcáját, belépőkártyáját és a mobiltelefonját, majd komótosan kitekerte a szalvétába csavart villát, kanalat és kést, végül nekiállt az ebédnek. Kollégáival ellentétben szeretett egyedül enni. Ízlelőbimbói örömmel fogadták a meleg levest. Mohón kanalazta magába a sűrű, sárga lét, a kanálról szénaboglyaként lógott le a vékony gyufatészta, ahogy a szájához emelte azt. Különösebben nem figyelt az evésre, nem adta át magát az étkezés lassú élvezetének. Egyszerűen csak az éhségét akarta minél előbb csillapítani. Néha szünetett tartott, és ujjaival a telefon képernyőjét nyomkodta. Gazdasági híreket olvasott. Az utolsó kanál leves kilöttyent, és visszacsobbant a csészébe. A zsírcseppek szétrepültek beborítva a tálcát, a szalvétát, és a férfi fehér ingét a nyakkendőjével együtt. Elfojtva káromkodott, látva a gombok mellett terjeszkedő sárga foltokat. Abbahagyta az evést és felnézett. Senki nem figyelt rá, a szomszédos asztaloknál hangos beszélgetés zajlott. Kitekintett az üvegfalon.
A szemközti telken építkezés folyt. Egy új irodaház nőtt ki a földből. A távolban hatalmas daruk meredtek az ég felé. Alattuk betonkeverők sorakoztak, hogy világra szüljék több tonnás terhüket. Az egyik kőrakáson egy építőmunkás ült. Ebédelt. Előtte kiterítve feküdt egy újságpapír, benne kenyér, szalonna, és zöldpaprika. A férfi jóízűen evett. Bicskájával rutinos mozdulattal kanyarított egy nagy darabot a kenyérből, megpúpozta szalonnával, végül a tetejére nyomott egy paprikacsíkot, majd az egészet a szájába tömte. Lehunyta szemét, élvezettel rágott. Körülötte munkagépek járták poros táncukat, de őt nem zavarta. Lenyelte a falatot, és elnézett a szomszédos irodaház felé. Az étterem üvegfalának túl egy férfit pillantott meg, aki szalvétájával az ingjét dörzsöli, majd a telefonjára mered. Az előtte lévő tányérból egy nagy csirkecomb ágaskodott a neonfénnyel bevilágított térbe. Az öltönyös férfi felnézett, tekintetük találkozott. Egy darabig egymást bámulták.
„Hogy tud így enni, olyan porban, zajban?”— gondolta az öltönyös.
„Hogy tud ilyen napsütéses időben, egész nap egy irodában gubbasztani?” — gondolta a sárga munkaruhás.
Majd végül mindketten folytatták ebédjüket.