Nagy Lea
(2000) költő, diák. Budapesten él, gimnáziumi tanulmányai mellett képzőművészettel foglalkozik. Verseit közölte a Spanyolnátha művészeti folyóirat, Magyar Napló, Nyugat Plussz, Vár, Irodalomismeret, Eső, Irodalmi Jelen, Budapest, Tiszatáj, Vár Ucca Műhely, Pannon Tükör, A Vörös Postakocsi, Székelyföld, ill. egyik szerkesztője és szerzője a Suttogva és a Repülés c. antológiáknak. Az Irodalomismeret szépirodalmi rovatának munkatársa. 2018-ban jelent meg első, önálló verseskötete Légörvény címmel, a Napkút Kiadónál. Megjelenését az NKA támogatta. Könyvbemutatói: Petőfi Irodalmi Múzeumban, Írók Boltja, Nyitott Műhely. A József Attila Kör, a Magyar Írószövetségi tagja. 2019-ben NKA ösztöndíjas. Légörvény című kötetéért Debüt-díjat kapott.SPN könyvek ajánló
Nagy Lea
Kétévente
Kétévente találkozunk, s olyankor
mindig egymással szemben ülünk, talán mert
így a legegyszerűbb eltárolni egymás
arcának vonásait. Mármint nem
az egészet, én mindig csak részleteket
jegyzek meg belőled.
Egy-egy ráncot; vagy azt, hogy milyen sima a szád; azt, ahogy
mozog, amikor éppen azt fejted ki, hogy
mennyire utálod azt a francia politikust; mikor
arról beszélsz, hogy mennyire komoly és csinos lettem.
Nem csókollak meg, az túl egyszerű lenne.
Most furcsa, de úgy érzem, hogy elrontanám
ezt a pillanatot, amúgy is, most jobban
vágyok a szavaidra, mint hogy hozzám érj.
Mezítláb
Álmomban mezítláb mész az éjjel,
macskaköves úton, melyből az utcánk nyílik.
A talpadról, mint a víz,
csepegnek az aszfaltmorzsák.
Csónakba szállsz, és ellököd magad,
messze a parttól,
úszol, kapkodsz a korong közepe felé.
Kiszállsz, kifizeted a taxist,
fel a lakáslépcsőn.
Mögötted zörögnek a kételyek bádogdobozai,
de mint az izzó tömegben a petróleumlámpa,
remegő fény a homlokod,
belerepül egy éjjeli lepke, majd
sercegve megég, kis hang a csendedben.
Szinte beleharap a dobhártyába.
Nevetsz, de a hangsáv leszedve,
a torkodból játszik a zongorista,
odalent kezében bor és cigaretta,
sötét kis bár.
Én a pultnak dőlök,
zötyög, mintha remegne a föld vagy hajón lennénk.
De tudom, hogy csak mész, mezítláb.
Túlmenés
Partra mosott hal vagyok.
Csorogsz át kopoltyúimon,
ami kifolyik, nem te vagy,
csupán a megfagyott oxigén.
Az igen.
A vetítővásznon újra leforogsz,
jeggyel vagyok itt,
örök visszatérő utazó.
Aszfaltba ragadt fapapucs,
a rángatás,
nem a kilépés.
Belém kötöttél,
mint egy fecskendőnyi cement.
Ha majd meghalok, te még kirajzolod
az érhálózatom, mint egy szobor.
Mint kis fák,
kivehetőek lesznek a vénák
és artériák,
vagy mint a metróhálózat.
Szinte még látszik a kétállomásnyi túlmenés.
Partra mosott hal vagyok.
Esik
Kint borult az ég. Te zsongasz. Pedig esik.
Mint azokban a régi filmekben, ahol
még a vígjátékok is melankolikusak.
Remeg a levegő, mint te, mielőtt
elsírnád magad.
Egész nap próbálod lenyelni
a gombócot a torkodban.
Kapaszkodnod kell.
Jellemző. De vákuum van mindenhol.
Hideg van a világon, elsőként az ember számára.
Ezt az autokorrekt írta, az első betű kivételével.
Ironikus. Pedig esik.
