Kiss Attila

SPN könyvek ajánló

Kiss Attila
A kapu
Ma halt meg anyám. Vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. Errefelé rossz az információáramlás. A meghaltak nevét szájról szájra adják tovább, minden percben több százat. Így jutott el hozzám anyám neve.
Elindulok, hogy megkeressem anyámat. Mindenütt emberek tanyáznak a földön, sorban állnak, vagy körben ülnek, végeláthatatlan tömeg. A sor soha nem halad. Mindenki bebocsátásra vár, de hogy hova, azt senki nem tudja.
A földet, a talajt nem látni. Mindent sűrű köd borít be. Ha az ember leül, nem látja, voltaképpen mire is ül le. Nem is érzi. A föld nem hideg és nem meleg.
A fény soha nem változik. A ködön egyenletesen átszüremlő, mindig egyforma világosság.
Hány arcot néztem meg, amióta elindultam anyám keresésére? Ezret? Egymilliót? Nem érzek fáradtságot, és nem érzem a számok súlyát.
Egyszer csak meglátom anyámat. Ott áll a sorban. Kihívom, nincs semmi értelme benne állni. Aggódva hagyja ott a helyét. Még kezdő, nem érti, hogy nincs értelme a sorban állni.
— Hány éves voltál, anya?
— Nyolcvannyolc. Annyi lettem volna, de egy nappal előtte meghaltam.
— Nincs értelme a sorban állni.
— Egyszer csak be kell, hogy jussunk.
— Igen, de hova?
Elindulunk együtt.
Megyünk. Sokáig? Rövid ideig?
Nem érzékeljük a különbséget. Arra sem emlékszem, mi történt az előző másodpercben. Néhány dologra emlékszem: hogy találkoztam anyámmal, hogy beszélgettünk, hogy miről beszélgettünk, hogy elindultunk. Másra nem.
Elfogynak az emberek, és zöld lombbal borított, dombos tájra érkezünk. Bárhová lépünk, a kilátás mindig előttünk marad, ködbe burkolt, halvány színű lankák.
— Tulajdonképpen hová megyünk? — kérdi anyám.
Igaz is, amióta átértünk az emberektől az erdőbe, már megyünk valahová.
Az egyik domb tetejéről meglátok egy kaput. Messze van, a következő domb tetején. Egészen kicsinek látszik. Oda megyünk.
— Vajon nyitva lesz a kapu? — kérdi anyám.
Mikor odaérünk, látjuk, hogy nyitva van. A kapu agyagból készült. Mögötte nincs épület, mégis úgy találjuk, hogy vezet valahova. A kapuszárnyak közül csak az egyik áll nyitva, az is csak résnyire, éppen hogy be fogunk férni. A kapuszárnyak is agyagból vannak, az egész, résnyire nyitott kapu, tokkal együtt egyetlen, mázolatlan kerámiatömb. Mindig is nyitva állt.
Be akarunk lesni, de nem látni semmit. Be kell lépnünk, ha meg akarjuk tudni, mi van benn. Összenézünk, aztán kicsit hátrébb állok, mert bár én haltam meg előbb, előre engedem anyámat.
Tengeri trombita
Tavasz van. Zoé meglátogatja a férjét. Fehér ápolónők és fakó bokrok közt sétálgatnak az intézet kertjében.
— Ugye, milyen szépen énekelnek a madarak? — kérdi Zoé férje.
— Igen, gyönyörű! Különösen a feketerigó hangját szeretem — feleli Zoé.
— Ezek a madarak az enyémek — jelenti ki a férfi.
Zoé zavartan félrenéz. A férje nem érti a zavartságát.
— Mi a baj, kedves? Hiszen enyém ez az egész villa!
Zoé maga elé néz.
— Még ha a tiéd is volna, a madarak akkor sem lennének a tieid. A madarak iderepülnek, aztán tovaszállnak, nem tartoznak az épülethez.
A férje megsértődik.
— A madarak itt laknak, — mondja durcásan — ezekben a bokrokban. Sosem szállnak el. A madarak a villához tartoznak.
A kertből bemennek az épületbe, ahol szembetalálkoznak Cecil úrral.
— Hadd mutassam be a feleségemet — mondja Zoé férje Cecil úrnak.
— Örvendek! — válaszolja az joviálisan.
— Cecil úr a reneszánsz zene nagy szakértője — mondja Zoénak a férje.
— Úgy van! Kegyed játszott már tengeri trombitán? A legcsodálatosabb hangszer! Csak egy húrja van. Az ember a halántékához illeszti a hangszer végét, megpendíti az egyetlen húrt, és a leggyönyörűbb zene szólal meg.
Együtt mennek fel a lépcsőn. A lépcsőház szűk, de nagyon igényesen felújított. A lépcsőfokokat sötétzöld kárpit borítja, a falak hibátlan fehérre festettek, a korlát faberakásos.
— Ez a ház az enyém — mondja Zoé férje.
— Úgy van — helyesel Cecil úr.
A lépcsőfordulóban elbúcsúznak. Zoé a férjét a szobájába kíséri. Mielőtt belépnének, az asszonynak borítékot ad át egy orvos.
Odabent a férfi leül a vaságy szélére. A rácsozott ablakon át nézi a szürkületet. Az arckifejezése hirtelen más.
— Csak titeket sajnállak, Zoé.
A felesége felnéz, mire a férfi folytatja.
— Abból a kevés fizetésből kell eltartanod a gyerekeket, fenntartani magad, és még az én ellátásomat is fizetni, ezen az átkozott helyen!
Zoé magához vonja, és átöleli.
Miután Zoé elment, Cecil úr kopog az ajtón. Egy dobozt tart a kezében.
— Tessék, a tengeri trombita. Este próbálja ki!
— Feltétlenül!
Este Zoé férje valóban előveszi a dobozt, és kinyitja. Egy pisztoly van benne. Még sosem tartott pisztolyt a kezében, de a használata elég kézenfekvő. Beleteszi a tölténytárat, kibiztosítja a fegyvert, a halántékához illeszti a csövet, és meghúzza a ravaszt.