Jancsi, Juliska (már az alliteráció is hangoztatja az összetartozásukat) este tízre beszélték meg titkos találkájukat (megint egy alliteráció, na ugye) az 56/A és az 56/B közötti betonház közötti utcai padhoz. A két fiatal már a hétvégi diszkóban felfigyelt egymásra, ment a szemlamúr, a látást aztán egyébb érzék- és érzéki szervek is követték.
Amikor lepkeszárnyon — ahogy szokott — leszállt az est, no meg a busz-zaj is alább hagyott némileg, Jancsi megérkezett a kopott padhoz. Öt perc múlva Juliska is feltűnt. Ahogy mondani szokták, csókban forrtak össze, meg minden. Igenám, csakhogy! Valamiféle motoszkálásra riadtak. Hogy, hogy nem, egy furcsa jelenést pillantottak meg az ő padukkal átellenben. Jancsinak ismerős volt. Mintha csak a tömbmegbízott elvált felesége lett volna. Igen, ő volt.
— Hol jártok erre, amerre a madár se jár, csak én? — kérdezte a fiataloktól a gejlen reszelős hang. — Én is csak éjszakánként, hogy rossz álmot hozzak a gané uramra, a tömbben — folytatta keserűen. Na, de több is veszett, hol is, ja, a sarki kricsmiben. Jut eszembe, gyertek csak, mutatok nektek valami földöntúlit, itt van, ehunn!
Ezzel ráfújt a betonra, s abban a minutában félhomályos szeparé nyílt a falban. Japánszerelésben szumó a szeparéban, ez zajlott, de arrébb hessegette a rekedt hangú néni, akinek iszonyatos herfli éktelenkedett a földalatti homályos arcán. Szúrós is volt meg hegyes, mint a vasnak érce.
— Na, szerelmespár, ide skubizz! — szólt a boszorka (tátititáti, adóniszi kólon, na ugye).
Rózsaszínű fényben két péksüteményt húzott elő a mélyből. Az egyik egy fiatal lányfigurát jelenített meg, lába között mézeskaláccsal. A másik fiatal férfit lába között mézes kiflivel.
— Jó étvágyat! — recsegte negédesen az elvált és démoni tömbmegbízottnő.
Ebben a pillanatban tányérsapkás jelenés tűnt fel mellettük.
— Személyi igazolványokat kérem ellenőrzésre, de izibe! — szólt ellenállhatatlan tárgyilagossággal. Mit keresnek itt az 56-os számnál? Ez gyanús! Igaz, teljesen felcserélhetőek ezek az épületek, most meg 1987-et írunk, de akkor is. Miért nem mennek már haza?! Megint elromlott a lift? Beakadt a kulcs a zárba? Valaki elhányta magát a lépcsőfordulón? — A furcsa asszonyság ebben a pillanatban illaberek-nádakerek, elszelelt, valami seprűsuhogást is lehetett hallani, de nem biztos.
— Na kérem — folytatta a tányérsapkás —, most aztán megláthatják, hogy az emberi itt-lét lényege a borzalom, a szenvedés! A lét — háború! Közeledünk — történelmileg, amúgy — a nagyvizentúliakhoz, ezért mondom, mit mondott Sherman tábornok Észak-Karolinában, majdnem száz éve a véres polgárháborúban a terrorizált délieknek. A háború — pokol. Maguk a pokolban vannak. Vadnak születtek önök? Az utca nevelte önöket? Kispajtások, nem addig van a’! Ítélet nincs. Ítélet helyett én vagyok. Szeretem a gyerekeket — főleg hátulról. Mert mondtam már, hogy ez a pokol, kérem szépen… Hátra arc! Forduljanak meg!
Jancsi és Juliska hátrafordultak, de ebben a pillanatbn a szeparé ajtaján a rosszul felszerelt Tuto-lakatot letépte a huzat. A két fiatal eszeveszett üvöltéssel rohant az utcára. Most is rohannak még, ebben az utolsó mondtatban — az alliterációsan örök fiatalok.