Jánosi Zoltán

LAPUNKBAN MÉG »
SPN könyvek ajánló

Jánosi Zoltán
„Csillámló sziklafal”
József Attiláról — a költészet ünnepén*
(részlet)
Tisztelt Ünneplők! A magyar költészet és József Attila elkötelezettjei, értői és éltetői!
A költő Kormos István írta le a háború után azt a gondolatot, hogy nekünk, magyaroknak ugyan nincsenek égbe nyúló hegycsúcsaink, de nagy költőink életművei Himalája-méretűek. A Himalája nagyságú hegyvonulatok közé kiáltott verssorok és nevek a múló évtizedek távolaiból is megerősödve visszhangoznak felénk. Közöttük is, sokunknak legszebb csengéssel a József Attiláé — vagy egyszerűen csak Attiláé. József Attila, a keresztnevén szólított, s így már-már barátnak, családtagnak tudott, ezért kivételesen tisztelt költő szinte minden magyarul beszélő ember édestestvére lett. Ő nem az egyes arcokhoz, az egyes csoportokhoz és társadalmi rétegekhez, hanem a teljes nemzethez állt oda. Kívül és fölötte áll minden torzító erőn, félresiklató, feledtetni kívánó akaraton.
Mert József Attila nem bújik teóriák mögé, nem dörgölődzik, nem helyezkedik, hanem — jó száz éve — itt van, együtt van velünk, és a mindenség koordinátái között is, nyíltan és bátran, a hazáját értelmezi. József Attila költői összegzései ezért sokkal elevenebbek, mint gyakran az utána jövők lírai alkotásai, s egyes vonásaiban akár a jelen idő költészete is. Válaszoltunk-e már, csupán az elemi kérdéseire is? Tudjuk-e kinek „mit érlel” a sorsa? Kinek a neve „áruvédjegy”, „mint akármely mosóporé”? Jelenvaló-e még az „adj emberséget az embernek / adj magyarságot a magyarnak” gondolata? Nincs-e még közöttünk mindig az „árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség”? Elmúlt-e már a „bankárok és tábornokok ideje”? Hálnak-e az utcán? A „szomorú kivándorlókra” hogyan tekint az új világ? Vannak-e még lakótereink, ahol a legszebbik díszként „egy vaslábasban sárga fű virít?” A válaszadások költői és morális kényszere még most is körbevesz bennünket.
A költészet napján, a költészet ünnepén ezért egyértelműen kimondható, József Attila „íme, hát meglelte” hazáját. A mindenkori itt élőkben, különösen a fiatalokban. Hiszen József Attila: a költészet ifjúsága. József Attila: a költészet szabadsága. József Attila a költészet jelene és ösztönzése. József Attila: a költészet bátorsága. Mert nem feledhető az, aki „tiszta szívvel” kezdett el beszélni a szó-elgyengülések és elgyávulások közepette. Újszülött energiákkal új látószögeket nyitva a szó-áramtalanításokban, a szóáradatok, a szó-abortuszok és a szóvirágok között. Költői szintézise, amely a népdaltól a Kalevalán s a kor filozófiai és lélekelemzési irányain át az avantgárdig és tovább terjed, ellentmond minden kisszerűségnek, minimalizálásnak. Ellene szegül a redukcióknak, dekonstrukcióknak, kreatúráknak, a nyelv általi megelőzöttségeknek és a nyelv általi meghátrálásoknak, az elvárt és az elvarrt horizontoknak és mindenféle törpeségnek. Ellene az ördögszemű ideológiáknak. „Pörös szájjal” beszél vissza a történelemnek, a teoretikusoknak, a divatoknak, az uraknak és a szolgáknak. József Attila: emberi fény. A magyar költészet ékszere a mindenségben. Nem fakul, hanem kitartóan izzik — még ha „Batu kán pesti rokoná”-nak érezte is magát a költő a korában. „Hej, burzsoá, hej proletár, / én, József Attila, / itt vagyok!” Itt is van: József Attilához szalad vissza minden fiatal költő, amikor elege van a félrebeszélésekből, a mesterkedésekből és a silányságokból.
Itt Lillafüreden, ezen a napon és ebben az időben, az örökifjú József Attila tekintete előtt ezért nem lehet másról szólni, mint a költőnek erről az örökké az életbe szerelmes ifjúságáról, amely sohasem enged az akaratokat elsorvasztó időnek. Hanem — még keserves tanulságaival is — örökké felemel, segít, ösztönöz, szemben állva a kudarcokkal s a fénytelenséggel. Ahogyan errefelé is a „csillámló sziklafal”, „az ifjú nyár könnyű szellője”, avagy a tekinteteket vágtára hívó s magasba emelő „hegyek sörénye”. S ahogyan József Attila Ódát sugárzó, belülről énekelő szobra. Aki a halála óta is megtörhetetlen erő, kivertségével, álomnak maradt szerelmeivel is. Nem fog rajta az idő, a vak politikai kényszerek. József Attila nem fél, farkasszemet néz az idővel, és örökké a mindenkori jelennek üzen. A világot, a földet és az országot egyszerre elemző gondolati zsenialitásával és szikrázó költői tehetségével. Életműve ezért lett megkerülhetetlen minden utána érkezett poéta számára. S ahogyan Kölcsey Hymnusának születésnapja a magyar kultúra ünnepnapjává lett, ugyanolyan méltón nőtt József Attila születésnapja a magyar költészet ünnepévé. Sőt: születésnapja nemcsak a költészet ünnepe, hanem a magyar líra értékeinek kristályos foglalata is.
Tisztelt Ünneplők!
József Attila verseinek 1967-től ünnepszerűen is elénk nyíló csillagszerkezetét, sőt virágszirom-rendszerét tudós könyvek sokasága tette még láthatóbbá, még tisztábban érthetővé. S ha olvashatták volna s olvashatnák ezeket, s ott állhatnának ők is a szobra körül valahol az országban, ezen a napon, vajon mit mondanának ma a rokonok, a barátok, a fejüket csóváló szerkesztők, a kritikusok, a kétkedők, a volt szerelmek, érezve-tapasztalva a „léha, locska lelkek között” a kockánál nagyobb bizonyosságot kereső poéta mai erejét, sőt fókusz-szerepét, a nemcsak a művészetről, egyáltalán a létünkről való gondolkodásban? Aki körül nem csupán költői táborok, líraelméletek, de filozófiai iskolák is megütköztek? Látta-e a megszökött József Áron, látta-e Jolán, Etus, Makai Ödön, látta-e Márta, Luca s a többiek, s látták-e a kultúra József Attilát a magyarság lélegzetéből kiiktatni akaró, folyton kopírozódó ajtónállói, és látta-e Horger Antal professzor úr, s az örökös irigyek és kelletlenek, hogy micsoda erőket és gondolatokat mozgatott s mozgat ma is a mosónő fia? Egyszerre kiszakadva és kilombosodva az időből, ami össze sem nyomhatta, meg sem alázhatta, csak éppen megölte, mert költészete a halál ellen folytatott legerősebb Kárpát-medencei per volt! Hány tíz- és százezer fiatal mondta, mondta és mondja azóta is József Attila verseit? Kezdve onnan, hogy „nincsen apám, se anyám”, egészen addig: „tudod, hogy nincs bocsánat”. Hazáját József Attila végképp ezért lelte meg a mindenkori fiatalokban. Már életében kilépett a tömeggyilkos kronológiából, és átlépett egy másik időbe: az örökös jelenbe, a magyar fiatalok, majd középkorúvá levők, majd megöregedők lelkébe, „bentlakóként” a tudatunkba, az emlékezetükbe. Beteljesítve az ígéretet: „Én egész népemet fogom / nem középiskolás fokon / taní- / tani!” Mint a jövőt kereső és alkotó felhajtóerő, mint megszűnni képtelen lázadás. Nem a „szépség koldusa” immár, hanem a szépség adakozója.
Kedves költészet-tisztelők, írók, költők, irodalombarátok!
A szerelemben „gyermekké tett”, de gyermektelen József Attilának így született hát mégis az örökké az „Uram, nem látta Magyarországot?” kérdését kiabáló, a magát hetedikként felnevelő, nem vádoló, nem fogadkozó sok száz leánya és fia. Akik mint szellemi apjuk születésnapjára, néznek rá: verseire, szülőházára és sírjára, és nem csak április 11-én. József Attila márvány homloka abból a belső márványból nem csupán falut, de városokat, országrészeket épített fel, boldog lakóhelyeit a magyar költészetnek: egy lakható, idézhető, mondható hazát. A mindenkori hiányok helyén is igazi birodalmat. S a huszadik s huszonegyedik század magyar költészetének falait kopogtatva, minden egyes, ezt a birodalmat építő márványdarabból kihallatszik az ő dúdolása. Mintha külön-külön minden honfitársához, mint megszólított szerelméhez, szólna:
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Csoda-e, hogy a magyar költők nemcsak versek garmadáját írták József Attilához, hanem megalkották — sok-sok személyből összerakva őt — az öregkori verseit is. Ilyen értelmezéseket és internetes bejegyzéseket váltva ki az ezeket összegyűjtő könyvet olvasókban: „Látni belőle, hogy József Attila van, hogy öregnek nem tud lenni, akárhány éves, és hogy szeretni kell nagyon, mert ő is nagyon szeret. (…) Az nem derül ki, hogy meghalt-e egyáltalán harminchétben vagy mikor. Valószínűleg nem” — írja Zelki János. Egy ismeretlen bejegyző pedig azt rója föléje: „Karcsú, kék kötet. Megkísérti… a lehetetlent. … és nem zuhan a semmibe. A költő-zseni holtában — holtával — is (meg)tartja a követőket. És…még mindig sajog. Attila, „hiányod átjár, mint huzat a házon.””
S ha emlékező versek sora számos más magyar költőről is született, olyan rekonstruált, utólag megteremtett életmű-fejezet, amit az utókor az ő életművéhez toldott, nincsen sehol. S ez a legkristályosabb bizonyítéka, hogy József Attila eleven tekintete — sokak szemén át — ma is értelmez, hisz és épít.
*Elhangzott 2017. április 11-én, a lillafüredi József Attila-emléktáblánál, a Palotaszálló függőkertjében, a költészet napja tiszteletére tartott emlékünnepségen.
Jelen lapszámunk fejléce Mocsári László Lillafüreden, a költészet napján készült fotója felhasználásával készült.





