Kassák Lajos emlékére


Reggel — Budapest
„Rettenetesen kigurult a horizont. / Minden fölfelé bökődést / ében-ezüst sátor koporsóz / a láthatatlanba…. / …Elterebélyesedik …, / mint egy fantasztikus Isten.”

A költő lassan kavargatja kávéját. A nap még ocsúdik, a nyári reggel fáradtan bóklászik a pesti kávézó körül. A férfi belehörpint a feketébe: forró, mint mostanság a levegő. Elnyűtt papírfecnin sortöredékek előtte. Fantasztikus Isten. A két szó vibrál a fémasztalon, a költő hintázik mágiájukban. Ilyenkor szeret élni. Mikor a horizont szinte kigurul a sok láthatatlan energiától. Ilyenkor írni is más. Akár az első csók, felszabadító és önző. A kávé sötétjében a nő barna haja. A fehér terítő egyszer csak vászon lesz, ő meg festő, aranybarnát fest és umbrát. Az asszony reggeli illata jár fejében. Hajnalban más a nő. Olyankor egyszerre kislány és öregasszony, létének minden lehetősége ott simul gyűrt arcán. Ma is elnyújtva csókolta, szívta magába a nő éjjel megmakacsolódott szája ízét, aztán gyorsan megenyhült. Még kényeztette kicsit az asszonyt, és jöhetett a szex után kötelező cigaretta. Most is a doboz után nyúl, kipöcköl egy szálat, meggyújtja. A dohányzás is éppolyan, mint a nő, mindig más arcát mutatja. A reggeli első szál: mint mikor először megpillant egy asszonyt. A szex után: mint mikor az ember hazaér, és ott várja a nő. Kávé mellé: mint egy élettárs, ebéd után: megszokott, aztán minél inkább az éjjelbe tér az idő, a doboz meg már a második, úgy válik egyre unottabbá, utáltabbá ez a kiszolgáltatott viszony, hogy aztán a bőrünk alatt viszkessen egy életen át. Ismét rágyújt, csészéjét üresre issza, eltünteti benne az asszony barnaságát, a terítő ismét hófehér, az utcán ringó, színes szoknyák után les. Az utolsó korty kávét hosszan görgeti nyelvével, miközben nekiindul. Istennek érzi magát.






Délben — Párizs
„Szívem kitárta kapuit, agyam már mindent összegyűjtött és költészetté formált.”

Az ebéd kitűnő volt. A kávé zamata remekül koronázza a francia halfogást. A cigaretta kényelmessé teszi az emésztés perceit. A költő a toronyóra mutatóit figyeli, a nő késik. Füstkarikát fúj, majd abba egy másikat, kisebbet. A két gömb egymásba gabalyodik, az ő táncukon keresztül nézi a főteret. Az emberek épp, mint ő. Mind ugyanolyan. Sőt, ugyanaz. Mind ő. Ezernyi jelmezben, ezernyi maszkban, kimódolt gesztusokban. Hány élete lehet egy költőnek? Számlálhatatlan. A legmegejtőbb számára mindig az, mikor asszonyt néz úgy, mint magát. Olyankor úgy érzi, agya már mindent összegyűjtött, hogy költészetté formálja. A porond és a közönség mindig más, de ő, ez a sok magaember, ez a pulzáló egyuniverzum: változhatatlan. A városháza toronyórájának kismutatója szenvtelenül újra moccan, aztán megint döccen egyet, megint és megint. A költő nézi a mutatókat, azon tanakodik, vajon a nő is ugyanezeket a mutatókat nézi-e valahol, ebben a színes forgatagban? Már észre sem veszi, ismét szippant egyet cigarettájából. Kataton mozdulatlansággal újra karikát fúj. Megint kettőt, egyiket a másikba. A rögtönzött szelencén át nézi a párizsi nyüzsgést. Színpadot lát, óriásit, mint a vidámpark lehetett gyerekként. A színek pulzálnak, a hangok sokfélék, és kígyóvá tekerednek, a mozdulatok százszámra írják a levegőbe rajzukat, a porondmester pedig valahol odafent kacag. Párizs Isten legvidámabb alkotása. Most már a költő is ott forog az arctalan, ugyanolyan maszkabálban. Írni készteti ez az őrült tánc, festeni, rajzolni, kiállítani magát, elhamvadni ezen a mostani színpadon, ebben a testben. Gyűrt szalvétája mellett ott a toll. Most már bármit meg tud írni. De már mindent megírt. A füstkarikák elfogynak a kora délutáni szellőben. A nő késik.








Koraeste — Bécs
„Az asszonyra gondolt, aki elhagyta titokban, mielőtt a nap felkelt… Azt gondolta: nem halt meg és íme özvegy vagyok…”
A pincér újabb sört tesz elé és egy csomag gyufát. Ahogy az aranypárás pohár asztalt ér, a szája szélén megbillen a kemény hab, a legördülő cseppek feketére mossák az alátét tintáját. A buborékokban ott keringőzik a bécsi alkony és az azzal incselkedő kávéházak gázlámpáinak minden kigyulladó fénye. Az esti szél vadsága arra a nőre emlékezteti, sérti és sebzi. A költő megint dohányzik. Pincére ismét az asztalához táncol, egy vastag borítékot helyez elé. Címzés nincs rajta, csak egy budapesti bélyegző. Könyvet rejthet. A költő kíváncsian megemeli, a súlyát latolgatja, azt, hogy hány oldal fér a csomagba. És vajon hány betű? Ha kétszáz oldalt számol, akkor az több, mint hatszázezer betű. A költő belekortyol italába, az olcsó szivar ízét meglágyítja, megkönnyíti a sör. A szél belekap a téren kifüggesztett kandeláberekbe, megrázza a fényeket, mintha Isten lenne. A nő szeretné ezt a látványt. A rendkívülit. A szokatlant. A költő nézi ezt a megelevenedett költészetet, és hagyja szivarja hamuját leesni a macskakőre, hogy aztán tovább táncoljon, beszoruljon a szél forgótölcsérébe, és eltűnjön, mintha soha nem is létezett volna. Ismét ránéz a borítékra. Úgy dönt, ha végez a sörrel, felnyitja. És akkor elválik az is, jól becsülte-e meg, hogy milyen vastag a könyv. Újabb hamu porlad szét a szélben. A nő hiánya is ilyen nemlétezés már. Néha nem is tudja, volt-e. Csak bolyong a világban, és nem találja az emlékét. Máskor meg milyen elevenen látja valami váratlan furcsaságban, mint most is, a megvadult szél játékában. Az asszony megcsalta, becsapta. Azzal, hogy elhagyta titokban. Azzal, hogy meghalt. A sör vidáman várja, hogy belekortyoljon, a levegő mozdulatlanul nyújtózik az estében. A pincér zavartan elnézést kér, rossz asztalhoz tette a borítékot, majd odébbáll vele. Harangoznak.








Éjfél — Berlin
„...Valahova a világ végére került. / Mintha egyedül élne a földön, / mintha nem is a földön élne. /Mély szemei, összezárt szája mögé bújt. / Ez lennék én? / Istenemre mondom, ez vagyok.”

A költő belekortyol italába - sokadszorra. A rum égeti torkát. Felköhög, fuldoklóan, belefájdulva, hosszan. Aztán ismét, ki tudja, hányadszorra, rágyújt. Oldalra néz, a berlini kávézó ablakában görbe alakot lát homályosan. Az imént, az aprócska szálloda szűkös liftjében egy pergamenszínű öregember állt mellette. Egymásra néztek, az öreg szeme messze nézett, túl rajta, túl az állott szagú lift zárkáján. A második emeleten megállt a lift, de nem szállt be senki. Az öreg mellett volt az ajtózáró, de ő nem nyomta meg. Az egyik szobából hegedű hangja hallatszott. Az öreg lehunyta szemét, és mosolygott, úgy hallgatta. Most, az ablakban, mintha megint őt látná. Ráncaiban megül a füst, feje madármód bólogat, összegyűrt szája cigarettára tapad. A világ kikerüli sziluettjét, az élet a semmibe unja alakját, elmegy mellette nap nap után. A költő eltűnődik. Ő is ilyen lesz egyszer? Mit tesz majd akkor, ha fáradt szemére mind súlyosabb falakat malteroz az idő? Ha majd ő is úgy gyömöszköli magát tovább és tovább, mint valami lompos kanálispatkány? Elmosolyodik, ahogyan eszébe jut a liftbéli öreg világra karmoló tekintete, mikor becsukódott a liftajtó. Szinte égettek azok a szemek. A földszinten aztán előre engedte volna az öreget, de az nem mozdult. A költő kiszállt, a lift ajtaja becsukódott, benne az öreggel. A költő nézte a felvillanó számokat. Újra egyes, aztán kettes. A második emelet fénye egyenletesen világított. Még hosszú percekig. A költő elnyomja cigarettáját. Nézi az öreg arcot: mintha egyedül élne a földön, az évek homokot csikorognak a fogai között. Pillangó rebben az éjszakában, kék-zöld szárnya összekígyózott gondolatként rebben az öreg vállára. Összenéznek. Ő és a pillangó. Aztán egyedül marad. Elfordítja fejét tükörképéről. A pillangó messze jár. Valahol hegedű szól.