(részlet a regényből)

(1.)

— Éhes vagyok. — Ezzel a két szóval kezdődött minden. Danika ökölbe szorított keze megrándult. A Szent Szív katolikus árvaház hétéves lakója két kezét magához szorítva mélyen aludt. Különben a Szent Szív katolikus árvaház minden lakója így aludt. Ökölbe szorított kézzel. Késő nyári éjszaka volt. Danika szobájának falai ontották magukból a forróságot. Az ajtó fölött megolvadt a biztonsági égő kék fénye. Pár kék csepp szétkenődött a kilincsen. Kék színű biztonsági égő a Szent Szív katolikus árvaház minden helyiségében volt. És éjszakánként ezek az égők kék foltokként vigyázták a Szent Szív katolikus árvaház nyugalmát.

A két gazdátlan szó ráhullott Danika mozdulatlan arcára. Savként marta át magát az arcbőrön, a szöveteken, a koponyacsonton, majd belepte Danika álmait, s tovább hullt velük egy másik arcra, egy másik álomra, egy másik árvaházban. Danika szája sarkában az izmok rángatózni kezdtek. Az éjszaka folyamán felgyűlt nyál az összegyűrt bőr mentén megindult Danika álla felé. A következő pillanatban enyhe bizsergés futott végig az alvó gyereken, melynek nyomán egész teste libabőrös lett. Lágy borzongás rázta meg a test minden porcikáját, s mielőtt még elillant volna, feltépte Danika szemhéjait. A mozdulatlan szemgolyók összeszűkült pupilláira ráfolyt a forró, fekete éjszaka. Egy csepp kék fény, a biztonsági égőből, lehullott a padlóra. A pupillák tágulni kezdtek. Még egy csepp kék fény hullott a padlóra. Danika hirtelen felült, s még ugyanazzal a mozdulattal elhelyezkedett az ágy szélén. A borzongás rémült állatként hagyta el a gyerek testét. Danika bőre kisimult. A még mindig ökölbe szorított kezeit nekifeszítette az ágy szélének, hogy el ne billenjen, s lóbálni kezdte a lábait. Nem túl gyorsan, nem túl erősen. Pillangókkal telehintett fehér pizsamáján megmozdultak a minták. Nem bontották ki színes szárnyaikat, nem akartak elszállni, csupán ide-oda mászkáltak a pizsama fehér felületén. Danika felébredt. Pupillái teljesen kitágultak. Pizsamanadrágjára nézett. A lepkék kibontatlan szárnyaikkal idegesen mászkáltak rajta. Némelyiknek mintha ráncos emberfeje lett volna. Danika közömbösen lóbálta tovább a lábait. Szobatársának ágya felé pillantott. Az ökölbe szorított kézzel, fal felé fordulva, mélyen aludt a maga alá gyűrt takarón. Danika újra végignézett pizsamáján. Ezúttal a felsőjét bámulta. A kibontatlan szárnyú pillangók ezen is mozogtak. A ráncos emberfejűek egészen a torkáig is felmásztak. Danika teljes erejéből szorította össze szemeit. Kicsit megszédült. Szemeiből könny és vér szivárgott. Aztán viszketni kezdtek. Ökleivel dörzsölni kezdte őket. Addig, amíg a viszketés fájdalommá nem alakult. Ekkor leeresztette kezeit. Kinyitotta a szemét, fejét a kék biztonsági égő felé fordította, s kifejezéstelen arccal nézte a lehulló kék fénycseppeket. Ásítani akart, de az inger megakadt a torkán. Felböfögött. Ekkor kegyetlen éhség lett úrrá rajta. Ez az éhség nem a gyomrából tört fel, hanem csontjainak velejéből mászott elő, mint egy szörnyeteg, mint egy isten, mint egy szörnyetegisten. A Szent Szív katolikus árvaház minden lakójában volt egy ilyen szörnyetegisten.

Danika vetett még egy pillantást mélyen alvó szobatársára, aztán leugrott az ágyról. Mozdulatai a ragadozók nyugalmával követték egymást. Letérdelt. Kezét bedugta az ágy alá. Kihúzott egy régi cipősdobozt. Felemelte a tetejét. Keresés nélkül vett ki belőle egy darabka szárazkolbászt és egy fél tábla csokoládét. A dobozra gyors és határozott mozdulatokkal visszatette a fedelét, majd jó mélyen belökte az ágy alá. Visszaült az ágy szélére. Újra lóbálni kezdte lábait, miközben beleharapott a kis darab szárazkolbászba, és lassan rágni kezdte. A félig megrágott falat még a szájában volt, amikor a másik kezében lévő fél tábla csokit is a szájához emelte. A csoki a melegtől megolvadt, ezért Danika a nyelvével kis lyukat fúrt a sztaniolpapírba, és kiszívott belőle egy falatnyi olvadt csokoládét. A félig megrágott kolbász és a folyékony csoki összekeveredett a szájában. A gyerek érzéketlen arccal forgatta az ételt a szájában. Aztán lenyelte a masszát. A testét teljesen kitöltő szörnyetegisten közömbösen fogadta az ételáldozatot. Danika ismét leharapott egy darabkát a kolbászból, s gyorsan felszívott mellé egy adag csokit is. Folyni kezdett az orra, de ez őt egyáltalán nem zavarta. Fegyelmezetten, módszeresen és tökéletes csendben evett. Láthatóan nem érdekelte az étel íze. Evett, mert a csontjaiból fakadó éhség ezt követelte tőle. Semmi mást, csak az evést. Soha semmi mást.

Mélységes csend volt. Az éjszaka mozdulatlanul térdepelt. Feketén. Lázasan. A biztonsági égő kék fénye sem csepegett tovább. Danika szobatársa mély álomba zuhanva aludt. Csupán ökölbe szorított keze látszott ki belőle. És a bukóra állított ablak előtt lágyan meglebbent a függöny. Bárhol a világon ez az ernyedten puha hullámzás enyhe szellőt jelentett volna. Ám Danika tudta, a Szent Szív katolikus árvaházban elkezdődött a hajsza. És azt is, hogy ezen az éjszakán ő lesz az űzött vad. A gyerek arcát nem ülte meg félelem. A szája körül szétkenődött zsír, csoki és orrváladék rászáradt a teljes érzéketlenségre. Leereszkedett az ágyról és elindult az ajtó felé. Minden mozdulata kizárólagosságot sugárzott. Egyszerűen nem lehetett másként cselekedni. Egy évezredek alatt tökéletesre csiszolt rítus természetessége rejtőzött e mozdulatokban. Danika tisztában volt vele, a menekülő legnagyobb ellensége a rettegés. Csak akkor van esélye, ha üldözőinél higgadtabb. Egyik kezével a kis darab szárazkolbászt markolta, a másikkal a sztaniolpapírban megolvadt fél tábla csokoládét. Kinyitotta az ajtót, s mint aki egy hosszú és unalmas bújócskára indul, kilépett a folyosóra. Tudta, üldözői hagynak számára annyi időt, hogy menekülése értelmet nyerjen. Ez volt a vadászat lényege a Szent Szív katolikus árvaházban. Ez a pár perc előny. Mert lehetségessé válik a menekülés. Danika azt is tudta, üldözői messziről jönnek. Az árvaház hatalmas parkjának legsötétebb részéből. Az üldözőknek tér kell, a menekülőknek idő.

Az árvák szobái az emeleti rész jobb szárnyán sorakoztak egymás mellett. Az emeletre több lépcső is vezetett. A hosszú folyosó végén volt az egyik. Az épületnek a főbejárat felé eső részén a második, és az árvaház bal szárnyán lévő hosszú folyosó végén a harmadik. Ezen a részen lakott az árvaház felnőtt személyzete. Danikának ki kellett jutnia az épületből. A nagy udvar és a fákkal sűrűn beültetett park sötétjében az üldözőknek is szét kell majd szóródniuk, s a háló ritkuló szemei között talán vissza tud majd lopakodni az épület valamelyik eldugott részébe, ahol sikeresen megbújhat. Nem akart átmenni a másik szárnyba, ezért jobbra fordult. A folyosó végén, a lépcsővel szemben egy nagy, földdel teli fahordóban dús lombú citromfa állt. Mindenképpen oda kellett érnie, még mielőtt üldözői feltűnnek a lépcsőfeljárón. Danika szaladni kezdett. Zajtalanul. Gyorsan. Határozottan. Szorosan a fal mellett. Nem nézett se hátra, se oldalra. Csak a sarokban lévő citromfát látta. A folyosó biztonsági égőiről egy-egy csepp kék fény arcára hullott. Amikor odaért, beugrott a hordó mögé. Lekucorodott. Gyakorlott mozdulatokkal kibújt a pizsamanadrágjából, s lefejtette magáról a felsőt is. Maga alá gyűrte mindkettőt, és úgy próbált elhelyezkedni, hogy rálásson az egész emeleti részre. Most már megtehette. A fehér pizsama nem virított az éjszakában. Danika testét elnyelte a forró sötétség. Egykedvűen, minden különösebb izgalom nélkül várta, hogy üldözői feltűnjenek valamelyik lépcsőn. Kezeiben még mindig ott volt a kis rúd szárazkolbász és a sztaniolpapírba csomagolt, megolvadt csokoládémaradék. Beleharapott a kolbászba, majd szájába szívott egy kis csokit. Szemeit összeszűkítette. Egykedvűen rágta a kolbászos, csokis masszát, és várt. A citromfán egyetlen levél sem rezdült. Csak a pizsamán lévő lepkék mászkáltak riadtan, kibontatlan, színes szárnyaikkal. A ráncos emberfejűek kétségbeesetten bámulták egymást.

A citromfa lombjának egyik felső leveléről szédülten hullott alá egy levéltetű. A pizsamán mászkáló lepkék megdermedtek. Danika torkán lecsúszott a péppé rágott étel. A lépcsőkanyarban öt árny bukkant fel. Puha, ragadozó talpaik alatt szétkenődött a sötétség. Az egyik magas volt és vékony. Keselyűként imbolygott a kék lámpák fényében. Mellette két farkas lépdelt. Zöld szemeik csillagokként villantak a térben. A negyedik egy hiéna volt. Levegőben táncoló orral kutatta az áldozat árulkodó szagát. Mögöttük egy kiéhezett patkány árnya szaladgált. A lépcső egyik szélétől a másikig. Nem siettek. Nesztelenül kanyarodtak a folyosóra. Danika ugrásra készen, izmait a végsőkig feszítve, mozdulatlanul guggolt a citromfa mögött. Csak szíve dobbant néha egyet. De azt nem hallhatta senki. Az árnyak elhaladtak Danika rejtekhelye előtt. A szobája felé mentek. A folyosót teljes szélességében kitöltötték. A kicsi Danikához képest mintha óriások lettek volna. Meztelen talpukra ráragadt néhány padlóra csöppent kék folt. A biztonsági égő megolvadt kék fénye. A patkányszerű árny hirtelen kivált a többiektől. Visszarohant a citromfához. Felegyenesedett, s vörös szemeivel meredten nézett egy levelet. Vicsorított rá. A levél mögött, a lombok takarásában ugrásra készen, a menekülés mozdulatába dermedve Danika várt. Arca semmilyen érzelmet nem árult el. Szíve most is alig dobbant egyet-egyet. Csak a tüdeje égett. A beszívott levegő majd szétrepesztette. A patkányszerű árny akkor illant el, amikor társai beléptek Danika szobájába.

Az egérutat nyert zsákmány felszabadultságával ugrott ki Danika a citromfa mögül. Már nem érdekelte, hogy meztelen talpainak csattogására felfigyelnek üldözői. Lerohant a lépcsőn. Kitépte a kertbe vezető ajtót. Végigrohant a virágágyásokon, a gyepen, a kavicsokkal körülszórt sziklakerten, míg meztelen testét teljesen el nem nyelte a fák közé szorult éjszaka.

Öt árny suhant ki egyenként Danika szobájából. Lerohantak a főbejárat felőli lépcsőn, kiléptek az udvarra, s a kiszemelt zsákmány után vetették magukat. Gyorsan, némán, összehangoltan kerítették be a szökevényt. Danika a park végében lévő rózsabokor mögé rejtőzött. A bokor elég sűrű és elég nagy volt ahhoz, hogy a gyereket teljesen eltakarja, ugyanakkor, mivel nem a park sarkába ültették, el is lehetett menekülni onnan. A rózsabokor környékén nem nőttek fák, így a támadók sem maradhattak rejtve. Danika biztos volt benne, hogy őt itt az öt árny nem kapja el. Viszont az éjszakai menekülés jobban kifárasztja majd, mint üldözőit. Ezért, amilyen gyorsan csak lehetett, vissza kellett jutnia az épületbe. Ha sikerül észrevétlenül elrejtőznie a mosodában a piszkos ágyneműk közé, megmenekülhet. Nem hasalt és nem guggolt le. Állva várta támadóit. Riadtságnak még most sem volt nyoma kerek, maszatos arcán. Egykedvűen harapott a kis darab szárazkolbászból és szürcsölt mellé csokit is. Lábszárára bogarak másztak. Az ágyékáig is feljutott néhány, de a gyerek mit sem törődött velük. Szenvtelenül forgatta szájában a kolbászos-csokis ételkeveréket, miközben néha fel-felböfögött. Magányos kuvik röppent el sűrű szárnycsapásokkal a feje fölött. Vadászni indult. Egy bogár Danika ágyékától a köldökéig mászott. Ez már viszketett. De lepöccinteni onnan a bogarat és utána megvakarni a viszkető helyet már nem tudta, mert öt árny lépett ki a fák mögül a telihold kocsonyás fényébe.

Félkörívben, pár lépésnyire egymástól megálltak a rózsabokor előtt. Nem közelítettek. Némán, mozdulatlanul vártak a ragadós holdfényben. Danikának nem sok ideje maradt. A legváratlanabb helyen tört ki, s azonnal megtámadta a falkavezért. Egyik üldöző sem számított arra, hogy a hétéves gyerek a rózsabokor legsűrűbb részéből ugrik elő, és teljes erejéből fejjel nekirohan a magas, keselyűszerű árnynak. A vezér nem esett a földre. Az ütés nem volt elég erős hozzá. De egyensúlyából kibillent, s nem tudta azonnal üldözőbe venni Danikát. Társai tehetetlenül nézték a jelenetet. Mire felfogták a történéseket, a zsákmányt újfent elnyelte a sötétség. A keselyű felvisított, majd megfordult, és egy nagy ugrással a park fái közé vetette magát. A többiek utána. Csak a patkányszerű árny vergődött egy kissé. Mintha beleragadt volna a ragacsos holdfénybe.

A Szent Szív katolikus árvaház mosodáját egy nagy alagsori teremben szerelték fel. A padlót és a falakat tejfehér csempével burkolták be. A falakat egészen a mennyezetig. Nagy teljesítményű mosógépek, szárítók, gőzvasalók sorakoztak a falak mentén. Egy hosszú asztalon, aprólékosan összehajtva, gondosan egymásra helyezve, tiszta, vasalt ágyneműk tornyosultak. A mosoda legtávolabbi sarkában, egymásra dobált szürke zsákokba gyűrve hevertek a tisztításra váró ágyneműk és ruhadarabok. Az egymásra vetett zsákok majdnem a kék biztonsági égőig értek. A kék fény becsorgott a zsákok közé. A lassan folydogáló kék fény mögött, fojtogató ágyneműszag felhőjében, a zsákhalmaz legmélyére fúrta be magát Danika. Innen már nem volt hová menekülnie. Úgy fészkelte be magát, hogy a zsákok ne nyomják agyon. A kis darab szárazkolbász és a megolvadt csoki is nála volt még. De ezúttal nem evett belőlük. Minden idegszálával, bőrének minden pórusával a külső zajokat szívta magába. A zsákok mögül ugyanis nem látott semmit. Nem gondolt semmit. Nem érzett semmit. Közömbösen tűrte, hogy orrából a váladék az álla alá gyűrt könyökére cseppenjen. Egy-egy cseppet halkan visszaszívott, majd lenyelt. Száján keresztül lélegzett, ezért nyelve és szájpadlása hamar kiszáradt. Az orrváladékkal nedvesen tudta tartani őket. Szükséges volt. A kiszáradt szájat a kiszáradt torok követi. Azt meg a fullasztó köhögés. Danika nem akart kockáztatni.

A csempén csattogó meztelen talpakat nem hallotta. Inkább érezte jelenlétüket. A zaj pórusain keresztül szívódott fel gyomrába. Csupán ekkor tudatosodott benne, hogy üldözői sarokba szorították. Az ide-oda cikázó talpak hangja olyan volt, mint amikor vékonyra potyolt hús esik a konyhakőre. A kétségbeejtően nyers talpcsattogások hirtelen abbamaradtak. A zsákok elmozdultak. A Danikában rejtőző szörnyetegisten fogait vicsorgatta. Legelőször a patkányszerű árny savanyú leheletét érezte meg. Aztán két vörös szem is az arcába fúródott. A felpúpozott hátú hiéna árnya halkan, lihegve dobálta félre a zsákokat. Amikor az utolsót is félredobta, kihúzta magát, s Danikát bámulva teljesen lemerevedett. A másik három, pár lépésre a sarokba szorított gyerektől, közömbösen figyelte az eseményeket.

Danika a rózsabokor tövisei által összekarmolva, sáros lábbal, koszos hassal, összekent arccal, félelem nélkül és teljesen meztelenül állt üldözői előtt. Az egyik kezében a kis darab szárazkolbásszal, a másikban a megolvadt csokoládéval. Tökéletes nyugalommal vette tudomásul a helyzetét. Egyáltalán nem volt új számára, mint ahogy azzal is tisztában volt, hogy mit várhat az őt elkapó lakótársaitól.

A Szent Szív katolikus árvaházban a tökéletes megadás jele a hasra fekvés volt. Az üldözők ilyenkor mezítláb átgyalogoltak az áldozaton, elvették tőle azt, amiért üldözték, majd továbbálltak. Danika ellenben most csak letérdelt. A többiek szorosabbra húzták körülötte a hurkot. A patkányszerű alak a kezeiben lévő ennivalót szagolgatta. Ezalatt a két farkas egy határozott és erőteljes lökéssel arccal a padlóra lökte Danikát. A gyerek magatehetetlenül terült el. Hang nem hagyta el egyikőjük torkát sem. Felváltva próbálták szétfeszíteni Danika ökölbe szorított kezeit, ám képtelenek voltak rá. Danika a hideg padlócsempére szorította fél arcát, és üres tekintettel nézte a vasalódeszka lábait, miközben az orrából kifolyt váladék és a szája sarkából lecsorgott nyál az állára ragadt. Mivel az üldözők sehogy sem tudták szétfeszíteni a fiú ökölbe szorított kezeit, inkább mindegyikük rátaposott. Hallani lehetett a porcok ropogását a meztelen talpak alatt. Csoki és zsír szivárgott Danika ujjai közül. Többször is végigmentek kezein. Aztán a combjaira tapostak, s a hátára léptek. Körbe-körbe jártak a fekvő gyereken. Hirtelen megálltak. Az egyik farkas a hajánál fogva emelte fel Danika fejét, és a nagy, imbolygó keselyű felé fordította. Az hidegen és nyáladzva egészen közel hajolt a fekvő gyerekhez. Hosszan belenézett annak üres szemeibe. Megszagolta, akár egy vadállat a döglött áldozatát, majd elindult az ajtó felé. A többiek utána. Danika arca rácsattant a padlócsempére. Fájdalmat nem érzett. Megkönnyebbülést sem. Csak a kis ökleiben szétmállott szárazkolbászt és csokoládét. Nem tudták elvenni tőle. A testét kitöltő szörnyetegisten elégedetten bújt vissza csontjainak legmélyebb rejtekébe.