(részlet a regényből)

Gilgul — lélekvándorlás a zsidó gondolkodásban

Weisz — zsidó családnév, II. József rendelte el a zsidóknak német vezetéknév viselését

Magyar irodalom — azon irodalmi művek összessége, amelyeket magyar nyelven írnak

Hirdetés, Budapest, 2006

(első nekirugaszkodás)

Keresem Weisz Györgyöt. Magas, jóképű, elegáns fiatalember. Akár az apám is lehetne, ha már tőle kaptam a nevem. Tőle kaptam, az anyám közvetítésével. Magához vette, őrizte, azután amikor eljött az ideje, nekem ajándékozta. Mintha jogom lett volna rá.

Keresem az anyámat. Filigrán, szép, fiatal. Akár Weisz György gyermekének anyja is lehetne, ha már tőle kapta a szerelmet. Weisz Györgynek nincs gyermeke. Nincs senkije. Gyalogmenetben ritkán maradnak meg a Weiszek. Weisz György sincs, Weiszek sincsenek. Csak a neve, ami az enyém lett. Én azért vagyok, hogy megmaradjon Weisz György neve.

Keresem Weisz Györgyöt. A meglelt, sárgult fényképeken a húszas éveiben jár. Négyet találtam anyám gonddal őrizgetett, titkos holmijai között. Jóvágású, intelligens, de főként: magabiztos arc. Sportzakóban áll, fényképezőgép lóg a nyakában. Bakfisok álmaiba való. Megvalósulatlan reményeik megtestesítője. Ágyúszó kísérte érzéki csalódásban megsemmisült illúzió. Keresem egy képeslapon, amit 1943. október 26-án írt Kárpátaljáról, a haza fegyvertelen szolgálatában Turjaremetéről, Nagyságos Stern Lilly úrlánynak.

Keresem az anyámat, húszéves múlt, amikor az a levelezőlap megérkezik hozzá Budapestre, amelynek küldője szerelméről biztosítja. És a fényképek hátán anyám ceruzájával kisatírozott, olvashatatlan, ujjvégeimmel kitapintott írása arról, hogy soha sem felejti el. Ennyi. Semmi több, amit róluk, kettőjükről tudok.

Keresem Weisz Györgyöt. Előttem esküvői kép, anyám legfiatalabb nővére mond épp igent. Fél évvel Turjaremete előtt. Apám mögött Weisz György. Egy fejjel magaslik fölé. Apám szürke nyúlszőr fejfedőjét szinte agyonnyomja Weisz széles karimájú, fekete művészkalapja. Mellettük az anyám. Apám másik oldalán a szerelme, aki anyám barátnője. Ők négyen együtt, az örökkévalóságnak ajánlva. Két év múlva már sem Weisz György, sem apám szerelme, sem anyám legfiatalabb nővére nem él. Csak az apám és az anyám. Apámnak nincs senkije, anyám szinte minden férfivel összeáll. Az egyik megelégszik azzal, ami neki jut, a másik mindent pótolni akar.

Keresem Weisz Györgyöt, ha már tőle kaptam a nevem. Keresem őt, noha nem az apám.

Keresem az apámat, aki a szerelme halála után egy kis viháncolásért cserébe hozzájárult ehhez a névadáshoz.

Keresem az anyámat, aki egy kis viháncolásért eltűrte az apám.

Keresem apámat és anyámat, és azt az ötven évet, amit anyám az apám mellett — jobb híján — rám való tekintettel eltöltött. Azt az ötven évet, amit apám az anyám mellett egy másik nő emlékéhez hűen élt meg.

Keresem az anyámat. A kórházi ágy üres. Az ügyeletes orvos azt mondja, egy órája exitált. Apám már korábban elment. Anyámnak így maradt néhány éve, egyedül egy álomvilágban. Csak néha ébredt fel belőle, csak néha térítette magához a betegsége. Mintha mi sem történt volna. Mintha. Különös dolgokat mesélt, élénk, vidám tekintettel jelenítette meg történetei helyszínét. Egy hatalmas, bíborszín bársonnyal borított falú villáról beszélt, ahol otthon érezte magát. Mintha mindig is ott élt volna, abban a nehéz, áporodott levegőjű házban. Azután tisztult az emlékezete és eltűnt a kastélyszerű épület. Maradt a kórházi szoba.

Keresem Weisz Györgyöt, és keresem, főleg, az anyámat. Megkésve, tudom. Már csak én kerekíthetek történetet köréjük — ha már elfogadtam a nevem. Azt a nevet tekinthetem örökségemnek is.

Keresem Weisz Györgyöt, keresem az anyámat.

Mintha történelem

(második nekirugaszkodás)

Azt nem állítom, hogy Weisz György testében négy évszázaddal később Szerémi Györgynek, Lajos és János magyar királyok káplánjának lelke lelt volna otthonra. Ámbár ismerve azt a zűrzavart, felfordulást, rendetlenséget és összevisszaságot, magyarán szólva egyszerűen tohuvabohut, amely minden zsidó szervezés sajátja, nem zárhatjuk ki ezt a feltételezést sem. Mert ki vonhatná kétségbe Isten hasonlóságát választottjaihoz?

Isten elejt néha egy mondatot, minden különösebb szándék nélkül, aztán elfelejti, mint a korosodó sztárok. Később eszébe jut, vagy jó szokás szerint emlékeztetik rá, és valaki más szájába adja, mintha mindegy is lenne. A mondat ugyanaz, csak a szereplő más. Úgy tetszik, az örökkévaló maga gondoskodik arról, hogy teremtményeinek emlékezetébe idézze előző életük történéseit. A regressziós hipnózis, akár mint az isteni gondviselés formája. A mindenható terapeutaként ül a dívány mellett és valami kézzel fogható emléket próbál előcsiholni a múltjával küszködő páciensből. Vagy egyszerűen déja vu az egész, mint a gilgul, a lélekvándorlás zsidó megjelenési formája?

Talán nem csak Weisz György, de az örökkévaló maga is érzi, hogy mindez már megtörtént vele, a hely nem ismeretlen számára. Amellett azt is tudja, mi a következő történés. Jóval több ez, mint egy különös érzés. A páciens az ismerős helyzetben ne kövesse el azt a hibát, amit előző életében már megtett. Vészcsengő, mellyel elkerülhető a következmény.

„Budán maradtak a szegények, sánták, vakok, hülyék.” 1526.

Az évszám csak tájékoztatásul áll a mondat végén. Ebben az évben készült el Szerémi emlékirata, az Epistola de perditione Regni Hungarorum (Levél Magyarország romlásáról).

Budán maradtak a szegények, sánták, vakok, hülyék — történt már ilyen. Mohács után. Megjegyzem, Mohács előtt is. Ezt minden magyar iskolás tanulta. Weisz György sem kivétel. Jó tanuló, amolyan eminens kisdiák, akit ezért sem szeretnek az osztálytársai. Akinek fiatalemberként sem az a vágya, hogy benőjön a feje lágya.

Budán maradtak a szegények, sánták, vakok hülyék. Szerémi (Weisz) György mondatának végén valójában nincs évszám. Ezt tudja a királyi káplán, és Weisz György is. Lehetne 1945, lehetne 1956, esetleg 1990, vagy akár a tegnapi nap. Igen, akár tegnap is történhetett volna. Ne legyünk képmutatóak, hiszen tudatában vagyunk valamennyien, hogy tegnap történt. Ne lágyítsuk feltételessé a történéseket, amikor tudjuk, hogy megtörténtek. Nem valamikor, amelyre már senki sem emlékszik. Nem. Amiről ez a történet szól, az valójában nem a közösségi emlékezet része. Inkább az egyén, az egyes ember tapasztalata, s mint ilyen, pontosságra törekszik és hiteles kíván maradni. Ami velük történt, az bárhol, bárki mással is megtörténhet. Tegnap, tegnapelőtt, mindegy. A szereplői is felcserélhetők, Weisz György, és mások e könyv alakjai közül. Én is. Mindenki tudja, hiszen mindannyian ott voltunk.

Próbáltunk ugyan elmenni, sietve odébb állni, mintha ott sem lennénk, mintha semmi közünk sem lenne hozzá, mintha másokkal történtek volna meg. Közömbös ismeretlenségbe burkolóztunk. Már szinte elhaladtunk a történések mellett, amikor egy hang utánunk szólt. Ismerős volt, és akaratlanul is irányába fordultunk. Nem kellett volna. Kedvesen csengett, andalítóan zsongott, bársonyosan körülölelt, vagy kedélyesen dörmögött. Olyan mindegy. Kit melyik marasztal? Biztonságot sugallt. Kibélelt nyugalmat. Mint egy szélvédett, napos hegyláncokkal övezett nagy, alföldi medence.

A megszokott hang lelkiismeret-furdalást okoz. Mintha közöm lenne ahhoz a valamihez. De éppen most, az utca másik oldalán akarom megmutatni, hogy semmi közöm sincs hozzá. Soha nem is volt. Vagy ha igen, hát szeretném elfelejteni. Amilyen gyorsan csak lehet. Búcsúzni kellene. Az egész csak tévedés. Az, hogy itt születtem, itt nőttem fel, hogy itt temetnek el. A nyelv, amit anyanyelvnek neveznek. Az irodalom, amit anyanyelven olvasok. Az, hogy belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága¹. Az, hogy szeretem.

A hang hallatán mégis megálltam. És maradtam. A szegényekkel, sántákkal, vakokkal és hülyékkel. Mintha magam is közéjük tartoznék.

Idézetek

¹Radnóti Miklós: Nem tudhatom