Hajnóczy Péter: Jelentések a süllyesztőből, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2013.

A Valóság társadalomtudományi folyóirat 1975. 10. számában tette közzé Az elkülönítő címmel Hajnóczy Péter tényfeltáró riportokból álló dolgozatát, mely rövid terjedelmében is pontosan rámutatott az elmebetegek szociális ellátásának jogilag rendezetlen módjára, fizikailag mostoha körülményeire a hatvanas-hetvenes évek Magyarországán — a hivatalos ideológiai állásponttól homlokegyenest eltérő összképet nyújtva a lap olvasóinak. Az általános észrevételeken túl konkrét eseteken — az egészséges állapotban lévő, tehát teljesen indokolatlanul meghurcolt Bozóki Árpád, a lakásától megfosztott Szépvölgyi Aliz vagy a folyamatos inzultálásoknak kitett, zsidó származása miatt (is) szenvedő Dávid sorstragédiáján — keresztül az írás leleplezi az emberi egzisztenciával való arcátlan visszaéléseket.

Ám hogy átfogóbban megértsük, mi zajlott le effektíve az ügymenet keretein belül, hogy a hatalom elnyomó mechanizmusai miként léptek itt működésbe, illetve a civil érintettek vagy az ügyben magukat érintettnek vélők hogyan reagáltak közvetlenül a cikk megjelenése előtti és utáni időszakban, ahhoz a gyakori levélváltások és egyéb bírósági dokumentumok együttes közlésére is nagy szükség lett volna. De hiába fektette Hajnóczy minden bizodalmát  „lábjegyzetelt” dolgozatának nyilvánossá tételébe — a bővített szövegapparátus 1980 nyarán Kardos Györgynél, a Magvető akkori főszerkesztőjénél megrekedt. Noha üdvözlendő, hogy majd negyedévszázaddal később ugyane kiadónál megjelenik a teljes szöveg, a kézirat egyetlen érvényes formáját megállapítani nem lehet: a bizonytalansági faktor a szerző korai halálával már örökre megmarad — bár a filológiai alaposságot nem vitatnánk el a kötet szerkesztőitől, s az előzmények ismeretében talán a Jelentések a süllyesztőből megjelenésének puszta ténye most a legfontosabb.

Többféle stratégia adódhat az értelmező előtt, amennyiben Az elkülönítőre önálló dokumentumanyagként, esettanulmányként tekint, vagy annak inkább a Hajnóczy életművön belül elfoglalt helyét és szerepét kívánja pozícionálni.

A törzsszöveg az 1975-ös megjelenést követően a Berkovits György és Lázár István szerkesztette Folyamatos jelen című 1981-es antológiába is bekerült, melynek sorozatcíme is hangzatos: Magyarország felfedezése. Az utószóban Berkovits a bátor, részérdekektől mentes szerzői hangok iránti fogékonyság hangoztatásán túl a szociográfiai irodalom műfaji definíciójára is kísérletet tesz, és bár ez alapján generációs jellegről nem beszél a beválogatott szerzőkkel kapcsolatban (a névsorban találjuk Csalog Zsolt vagy Tar Sándor nevét is), azért a korábbi, álkritikus szociográfiáktól történő elmozdulás tendenciájára felhívja a figyelmet. A szociografikus vizsgálódási módszer tehát a referenciális magyarországi tér társadalmi együtthatóit fedheti fel ezekben a munkákban, egy ideologikus környezet már-már blaszfémiába hajló belső ellentmondásaira, visszaéléseire rámutatva. Ebben az esetben számomra a legfigyelemreméltóbb ama nyelvi eszköztár megtapasztalása volt, amelynek használatával a szubjektum eleve alárendelődött egy rendszerközpontú logikának, abszurd módon demokráciát és igazságosságot elvárva annak totalitárius rendelkezéseitől. A következő idézet attól a Falus Lajostól származik, aki nyugdíjasként, Hajnóczy dolgozatának hatására az ügy mellé áll. „Hogyan lehet ez? Honnan az ellentmondás a központi akarat (kiemelés tőlem — T. M.) embersége, a társadalom embersége és az ügy körül érzékelhető embertelenség között?” Érdemi válasz helyett azt viszont megállapíthatjuk, hogy a politikai nyilvánosság hiányában, pontosabban részlegességében a krízishelyzetek orvoslása mégsem a tökéletes humánusság szelleme szerint történt: így, a társadalmi köztudat informálása nélkül szoríthatták — lokálisan és egzisztenciálisan — a perifériára e „nem hasznosítható” betegek sorsát.

Az elkülönítő első és második nyilvánosságra jövetelét övező feszültség épp arra a néhány évre fejti ki hatását, amely Hajnóczy szépirodalmi pályáját is körülfogja. Több kritikus is azon a véleményen van, hogy a nem is annyira a háttérben húzódó ügy rajtahagyta keze nyomát az életmű túlnyomó részén. És valóban, akár A fűtő, akár az M novelláiból indulunk ki (továbbá idevehetjük a későbbi szövegeket is), mindig egy centrális problémába, a főhős monomániás késztetésébe ütközünk, mely a hatalmi struktúrán belül a szabadságjogok kijárását, egyáltalán az egyéni akarat megvalósulásának lehetetlenségét vizionálja. Itt Hajnóczy kiváló mesterére akadt a saját korszellemét meghazudtolóan modern Heinrich von Kleist személyében, és annak Hajnóczyéval azonos intenzitású, az őrületig fokozódó világábrázolásában, mely a társadalmi és emberi jogok relációját szükségszerűen a léttragédiáig emelte. Jó példa erre a magyar szerzőtől a Jelentések a süllyesztőből kötet Elkülönítőjéhez kapcsolódó A nagy jógi légzés című, valószínűleg 1975 után íródott szöveg is. A kispróza az igazság érvényesülése iránti, már-már perverz vágyat mutatja be a legintimebb kapcsolat, egy szexuális aktus jelenetén keresztül, amely a vagy-vagy logikájára épít (és amely ahhoz az átmeneti időszakhoz kötődik, amikor a kézirat elbírálása még függőben volt). „Ha Arles nem tud elélvezni, akkor soha nem tudja rávenni a Mi Hatalmunk rovatvezetőjét, hogy közlésre javasolja a riportot. És ellenkezőleg: a napnál világosabb volt, ha Arles elélvez, sikerül meggyőzni a rovatvezetőt, s a harmincezer példányban megjelenő hetilap közli a riportot. (…) Gondolatban széttárta a karját, mintha egy kopasz, gyanakvó, félhülye bírónak próbálta volna megmagyarázni nyilvánvaló igazát. (…) ott áll a megfellebbezhetetlen ítélet is. Fényes nappal, pont déli tizenkettőkor fogják felakasztani a Nyugati pályaudvar előtt egy ostorlámpára, ha Arles el nem élvez.” Az igazságérzet a vágy mellett tehát egyszerre a haláltól való elemi félelem tapasztalatát is behozza a szövegtérbe.

Ha léteznek a Hajnóczy alkalmazta grammatikának és frazeológiának kimutatható forrásvidékei, akkor az egyik eklatáns ezek közül a törvénykezés szikár, lényegre törő, ennek okán olykor könyörtelen jel- és jelentéshasználata lehet. E vonatkozásban márpedig „a mindenkire érvényes jogmenet” kapcsán nem az egyenlővé tétel, sokkal inkább a hatalom univerzális, minden részvevőt maga alá gyűrő arculata domborodik ki. Az univerzalitás korlátozott ítélőképessége jelenik meg a pszichiátriai betegek kezelése folyamán is. A tökéletesen működő államgépezet látszatának fenntartásához pedig könnyedén megalakulhatott az a kórházi közeg, amely szakértelem híján magára vállalta a cinkosságot. „A hatalóm az hatalóm amelyet bármilyen árón ha kell áldozatók árán is fentt kell tartani.” A szocialista állami szervek felől ez vagy az elhallgatást, vagy a processzus (sic!) jellegű tárgyalás elhúzódását implikálta, mígnem a jogérvényesülés kijárását szorgalmazó egyén a folytonos időhúzásokba belefáradt. A másik aspektus, ami pedig a függőségé, éppen e hatás ellenében teszi szorongóvá a szubjektum létezését: az alkoholista, vagy egyáltalán akármely kényszeres betegségben szenvedő az azonnali kielégülés illúzióját kergeti. Ez a létállapot a paradoxon felé tart, mert a belső mánia és a külső erőktől való függés egymást keresztező útjait egyszerre járja.

Feloldhatatlanságukban igazán erős összetevői, oszcillátorai ezek Hajnóczy prózapoétikájának, illetve a szerző alakja köré rajzolható Elkülönítő-dolgozat kontextusának. Noha azt sem hallgathatjuk el, hogy a korlátozott elméleti megfontolásokon túl a tényleges történések az emberség apró diadalait is felmutatták: a Valóság szerkesztőségére beérkezett levelek, illetve a Szépvölgyi Alízt felkaroló orvos házaspár szolidaritása éppúgy a Jelentések a süllyesztőből optikáját képezik, mint az elutasító akták és ellenjegyzések. A dolgozat bekerült a diskurzus terébe (lásd: kiadása a szociográfiai antológiában). De ez már nem tartozhatott Hajnóczy élettörténetéhez. Vagy másfelől nézve, ami mégiscsak fenyegetően aktuálissá teszi ma is a kötetet: a rendszerváltozás elvileg demokratikus közege automatikusan semmilyen garanciával nem tud szolgálni, hogy a szociális otthonok helyzete akár az eltelt huszonöt év alatt is maradéktalanul rendeződött volna. „Amit nyolc éven át írtam, azt egy emberért írtam. Mert képtelenség, lehetetlen, hogy két ember élete értékesebb egy ember életénél s három ember élete értékesebb két ember életénél.” — írta elkeseredetten Hajnóczy levelében, halála előtt két hónappal. Márpedig a társadalom érzelmileg vagy értelmileg labilis, ekképp a hatalmi szándékoknak totálisan kiszolgáltatott emberét oly könnyű ma is nemhogy puszta számadatnak, de alacsonyabb rendűnek tekinteni, kisöpörni a társadalom kvalifikált tagjai elől, odébb tenni a fővárostól félreeső, határ menti zugokba, ahol létezése nem látszik, tehát aki voltaképpen nincsen. A Hajnóczy Hagyatékgondozó Műhely talán többirányú hiányt is pótolt e kötet gondozásával, de mindenekelőtt kijelölte a problémával való szembesülés kollektív feladatát.