Isten feltétlenül van, legalábbis valamiként,

ha nem az alján, hát a tetején, szívében

szabvány-vágyakkal ül szilikon-angyalai balján —

mindenképp magasabbra jutott, mint „én”.

Remélem, feltétel nélkül boldog.

Bizonyára másutt, másképp, mint a

többi parány —

mielőtt megvakultak szemeim, láttam,

követtem magam előtt, s szívemmel

ma is emlékszem —

talán.

Valójában nem bánom.

A villany pislákol, lassan lekeverik számom.

Kesernyés ízként, porszemek közt élek tovább.

De esténként hallom, sorvadt ujjammal mégis

tapogatom hangját, szinte sírva

— most ne kérdezd, ténylegesen vagy

csak leírva,

rögzíti a papír, így van —;

sóhaj, ömlengés, rosszabb, súlytalan téboly,

félszeg metafora, egyremegy: az éji fényt hallom,

s a haldokló város suttogását, mint

egy denevér,

gyógyíthatatlanul látom.