Trenka Csaba Gábor: Place Rimbaud

Budapest, Syllabux, 2013

Ha valaki nem kevés fáradság árán előkeres egy Djibouti-térképet, vagy talál rajta Rimbaud-ról elnevezett teret vagy nem. Elvileg semmi akadálya nincsen, hogy ráakadjon a francia szimbolista költőről nevét viselő közterültre az egykori francia gyarmaton, bár az sem kizárt, hogy semmi ilyesmire nem bukkan. Aki azonban kezébe veszi Trenka Csaba Gábor új regényét, bizonyos lehet abban, hogy Djiboutiban létezik Place Rimbaud. Mivel a Place Rimbaudban magától értetődően létezik Place Rimbaud. Persze, ez a Djibouti nem egészen az a Djibouti és ez a Rimbaud nem egészen az a Rimbaud. Trenka Csaba Gábor regénye ugyanis egy különös irodalmi megnyilatkozás képviselője: ukrónia.

S itt máris érdemes megtorpannunk egy kicsit! Mert mi fán is terem az ukrónia?

Nos, fán ugyan nem, de a fantáziában annál inkább. Az ukrónia szót az utópia fogalmának mintájára alkotta meg a XIX. század — a műfaj egy francia filozófus-író, bizonyos Charles Renouvier leleménye. Az utópia forrása az u toposz görög kifejezés, ami pedig az u fosztóképző és a toposz (hely) főnév összetétele, ami magyarul nagyjából annyit tesz: seholhely, vagy egy hely, ami sehol sincsen. Ennek analógiájára az ukrónia nem másból, mint az u kronosz szószerkezetből ered, ergo annyi mint: sohaidő, vagy idő, ami semmikor sincs. — Legalábbis a miénkben nem, arra mérget vehetünk, jóllehet a lehetséges világok elmélete alapján éppen léteznie kell egy párhuzamos valóságban. — Ebbe az irányba azonban ezúttal ne kalandozzunk, túl messzire vezetne! Maradjunk annyiban: a Place Rimbaud ukrónia.

Tehát a regény egy olyan időben játszódik, ami nem létezik. Egészen pontosan egy alternatív jelenben. Amihez úgy jutunk, hogy a múlt egy pontján valamely fontos esemény kimenetelét képzeletben megváltoztatjuk, s onnantól a történelem másfelé ágazik. Ha ezt következetesen végiggondoljuk, megkapjuk a magunk ukróniáját. Ahogy haladunk előre, egyre nagyobb az ukronikus idő históriájának eltérése a valós történelemtől, ezért annál nehezebb az ukrónikás dolga, minél régebbi pontot választ az elágaztatáshoz, ám ahhoz, hogy a jelenre a fölismerhetetlenségig megváltozzék a világ, nagyon messzire kellene visszamennie, tudniillik az univerzum leginkább egy perzsaszőnyeghez hasonlít. Ahogyan Trenka Csaba Gábor mondja egy televízió-interjúban (nevezetesen a szegedi TiszapART Kulturális Televízió Heti Közélet című magazinjában): „Az a világ, ami minket körülvesz, az olyan, mint egy hatalmas nagy perzsaszőnyeg. Egy rendkívül bonyolult mintázatú perzsaszőnyeg, aminek a mintázatának egy részét, ha kicseréljük, ha megváltoztatjuk, akkor a közvetlen környezet ugyan megváltozik, de az egész szőnyeg struktúrája ettől ugyanolyan marad, ugyanazok a csomózási szabályok érvényesek rá továbbra is, függetlenül attól, hogy a mikroszerkezetében itt-ott átformálódott egy-két dolog.”

Az ukrónia tehát, aminek egy megnyilvánulási formájával dolgunk van, a mi lett volna, ha típusú gondolatokból indul ki. Esetünkben a recept úgy kezdődik: mi lett volna, ha Napóleon Moszkvában fölszabadítja az orosz jobbágyságot, és ezáltal megnyeri az 1812-es oroszországi hadjáratot...

Ez, persze, a szemünk előtt a regényben sem történik meg. Az ukrónia mindig jelen idejű, ez főszabály. A Place Rimbaud cselekménye is akkor bonyolódik, amikor a szerző írja: a második ezredforduló környékén. Csakhogy ennek a regénybeli jelenkornak a múltjában Napóleon nem száműzetésben végezte, hanem dicsőségben. Következésképpen a világ nem anglomán, hanem frankofón. A világháló nem Internet, hanem MondeCollec, az elektronikus levél nem e-mail, hanem e-lett, és Budapest, a francia vezetésű, ám válsággal küzdő európai konföderáció magyar nyelvű államának székvárosa fura keveréke az iszlámnak és a kereszténységnek. Ugyanakkor az eltérések mellett számos hasonlatossággal találkozhatunk. Djibouti zűrös egy hely, ahogyan az olvasót övező valóságban, úgy a regény terében és idejében is; a társadalom ugyanúgy a fogyasztásra esküdött, ahogyan azt a saját bőrünkön tapasztaljuk, és a regényvilág — akárcsak az a jelen, amelyet élünk — nem egyéb, mint a multik játszótere. Az ilyen-olyan hatalmak titkos szolgái a Place Rimbaudban is egymásnak feszülnek, s a kultúrákat ott is a feltétel nélküli bizalmatlanság jellemzi. Ismerős, nem? Mert az ukrónia pontosan attól izgalmas, hogy miközben minden más, mégis minden ugyanolyan. Alapvetően, zsigerileg alig különbözik a megszokott, nap mint nap megélt valóságtól. Ami eltér, pusztán a felszín, a lerakódott rozsda és por. Utóbbiból jut jó sok Djiboutiba, az Eritrea, Szomália és Etiópia közé szorított tengerparti állam fővárosába. Ebben a városban, Afrika szarván, a világ egyik legforróbb vidékén reked egy magyar újságíró, jelesül Askoni Gaabor, hogy aztán mindenféle kalandokon menjen keresztül mindazokkal együtt, akik véletlenszerűen, a MondeCollec révén kerülnek vele kapcsolatba, vagy az ismerkedés valamely hagyományos módján botlanak belé. Gaabor rejtélyes ügybe keveredik, üldözik szárazon és vízen, Afrikában, Ázsiában és Európában, lévén a Place Rimbaud nem csak ukrónia, de vérbeli kalandregény is — ezért aztán a történetről itt és most még véletlenül sem fecsegünk, nem pletykálunk felelőtlenül!

Azt viszont nem titkoljuk, hogy a könyv által garantáltan sajátos hangulatba csöppenhetünk. A lapokból árad a forróság, a lapozó kéz ragacsossá izzad, a mellkasban vibrál az izgalom. Ehhez hasonló élmény lehet egy kitörni készülő vulkánt figyelni a trópusokon. A regény végig fönntartja a várakozást, a készültséget, a feszültséget, s az, hogy a végére mégsem oldja föl, nem a befejezetlenség érzését kelti, hanem a folytatás igényét ébreszti az olvasóban. Folytatásért kiált ez a történet, s egyértelműen látszik, hogy ebben a szellemben is született: a teljes lezárás, a tökéletes megoldás hiányának szellemében. Amikor az utolsó betűhöz ér az ember, szükségképpen marad benne néhány kérdés, némi kielégületlenség. Valami hézag, valami rés. Nem bántó, de serkentő űr. Nem veszteség, nem becsapottság, de kíváncsiság. Valamiféle éberség, nyitottság, érdeklődés. Aki elolvassa a Place Rimbaudt, végül nem látja a vulkánt kitörni, de tudja, hogy elkerülhetetlen a kataklizma. És várja a folytatást. Ami előbb-utóbb el is érkezik.