— Hát maga — néz rám a néni, aki olyan száz körül jár, nyolcvannak húz el mellettem a keresztútnál régi Csepel kerékpárjával, fékez és kanyarodik vissza, a hátsó kerék csúszik és kipörög, vörös haja, orgonás szoknyája messze lobog. Mögötte fenyegető felhők, érkezik a koradélutáni zivatar, én pedig mindentől messze gyalogolok egyre tanácstalanabbul, ahogy a parancsban áll. Tizenhárom órára a tizenharmadik eltérőhöz a Vaskapui úton, tizenhárom gomb legyen a ruhán, minden tizenharmadik lépésben álljak meg, forduljak körbe, nyaljam meg felülről számolva tizenharmadik gombot, fordulás közben kukorékoljak ércesen. — Mit szerencsétlenkedik, fiatalember?

— A tizenharmadik eltérőt keresem, ott találkozom valakivel, de elszámoltam magam.

— Biztosan viccel, édes fiam — mondja olyan bársonnyal szegett bűbájos alt hangon, ha telefonon hallom, megkondul a harang a szívben, kell ez a nő. — Nincs tizenharmadik eltérő.

— Nem lehet, így kaptam utasítást, ott találkozom valakivel — nem mondhatom, hogy kivel, a parancsban áll, senkinek nem árulhatom el a pörgő-kukorékoló kirándulás célját, mert ha igen, érvénytelen.

— Maga kis buta, maga is Lucát keresi, igaz? A férfiak mind Lucát keresik, akkor is, ha nincs, akkor is, ha van neki. Ő szok a férfiálomban ilyes vizsgatételt kiosztani, a férfi mind belerohan a feladatba, mer’ azt képzeli, minden nagy tett után kap egy Lucát, oszt csupa selyem lesz utána a világ. Egy merő selyempina.

— Maga ismeri Lucát? — nyelek nagyot, azt remélve, egyedül engem lát el tanáccsal, amikor ellát, de ha egy bársonyhangú vörös vénasszony ismeri, félre vagyok vezetve.

— Ki nem ismeri? Minden nő Luca, ha lehet.

— És a tizenhárom, az mi?

— Nincs tizenhárom, csak élet van, amennyi, annyi. Elmondjam a tizenhármat?

— Szépen kérem…

— Csak az enyémet, senki más tizenhármát, jó?

— Hogyan is ne lenne jó.

— Na, tehát. 1913-ban születtem, tizenharmadik gyerekként a Bene 13 nevű alföldi tanyán. Később férjem, aki tizenharmadikán született és halt meg, tizenharmadikán vette el a szüzességemet, 1926. május tizenharmadikán, tizenhárom évesen. Történhetett volna előbb is, utóbb is, de így írta a sors. Két levente nagyfiam január tizenharmadikán egyszerre halt meg 1945-ben az ostromban. A megmaradt tizenegy gyerek után száztizenhárom dédunokám született. Tizenhárom férfi volt az életemben, mind egyforma, mind más. Elmondjam?

— Mindre emlékszik?

— Egy nő mindenre emlékszik, senkit nem felejt. Kíváncsi rájuk?

— Persze.

— Részleteiben? — kacéran néz a szemembe, megrázza haját, mint a csikó.

— Ha van ideje rám, igen.

— Időm? Magának kell egyórára eljutni a tizenharmadik eltérőig, nem?

— Majd legközelebb megoldom, de maga egy csuda, soha nem hallottam, hogy egy asszonynak tizenhárom férfi lett volna az életében.

— A szexre kíváncsi, igaz? Hogyan történt a két háború közt, volt-e a tanyán félrekúrás, boci, nyuszi, anális páros?

— Is. Mindenre, amit megoszt az utókorral.

— Utókorral, kisfiam? Az utókor kapja bé. Tövig. Magácska az utókorral kalkulál? Akkor elméri a dolgot. De nagyon. Utókor nincs. Halott levente fiaimnak nincs, eltemetett férjemnek nincs. Amíg teli az asztal, addig pakold a tányért. Később se asztal, se tányér. Aki a föld alatt, annak minden mindegy.

— Értem. De mi van a tizenhárom férfival az életében?

— Mi volna? Semmi. Éltünk, amíg éltünk. Amíg éltünk, szerettünk. Amíg szerettünk, éltünk. Oszt vége lett, mintha el se kezdődött volna. Tizenhárom férfiak? Maga férfi. Szorozza meg magát tizenhárommal, megkapja a végeredményt. A különbség annyi, mint két akácfa közt, de ha görbe, ha vastag, ha szálas, akácfa az, nem lehet se fenyő, se topolya.

— De néni, ha minden mindegy, miben segíthet Luca?

— Miben? Hát semmiben.

Ebben maradunk. Kerékpárra pattan, elhúz a közelgő viharfelhő alatt. Vörös haja, orgonás szoknyája lobog utána. Ekkor látom a táblát: 13. eltérő. Még ilyet. Meg se kérdeztem, ő-e Luca.