William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok — komédia két részben
A Vígszínház és a Színház- és Filmművészeti Egyetem koprodukciós előadása

Az alacsony belmagasságú, rendezői, színészei nevétől, a közelmúltban futó előadásoktól „beszédes” falú alkotói műhelyben szalagos végzősök, idősebbek és fiatalabbak gyűrűznek a brossúrás standoknál, a plakátokkal hirdető oszlopok között, miközben én aggodalmasan pillantok egyszer a kabátoktól és sálaktól megszabadulni próbáló nézőkre, majd anyukámra: a problémát a lezserből kócosra bomló kontyom jelenti. A büféből péksütemény-illat és szóda-sercenés tűnik fel, a szín faforgács illatot pöfékel a még zárt ajtók mögül, a jegyszedő félkézzel próbál helytállni, copfja alkalmatlan pillanatban ugyanis összeomlik a tarkóján. Az én csatjaim egyelőre hajthatatlanul tartanak, a jelenleginél lejjebb egy tincs sem kerül, aggodalomra valójában semmi ok. A Pesti Színházban, a Vígszínház Váci utcai „kistestvér-intézményében” 2014. február 3-án — nem egészen egy hónappal a január 10-i premier-ünnepet követően — a Marton László rendezte Vízkereszt, vagy amit akartok kétfelvonásos vígjáték volt a műsor. (A direktor ezúttal „kettős szerepet” játszott: a darab egyetemi hallgatói az osztályában végzik a Színház- és Filmművészeti Egyetemet.) Sétálóutcáról be-, csengőre beljebb fáradunk.

Teljes fényben szökken a színpadra egy különös szerzet esernyővel a kézben, cilinderrel a fejen (kalapja szürkére színezett kontyot fed) díszletet rendez: eltérő textúrájú és színű lepleket húz egyik irányból a másikra, ezek különálló függönyökként az eltérő helyszínek hátterét adják a darab során. A nyurga alak szerepe egyébként sokáig nem tiszta: mint majd kiderül, szereposztás szerint ő a Bolond (ifj. Vidnyánszky Attila e.h.) — sokat mond, hogy Sors-kategóriájú zengő és komoly megnevezést tulajdonítottam volna neki, a szálak ugyanis egytől egyig a kezébe futnak, azokat ő fűzi szorosabbra, lazábbra, de ő ad végre kötőtűt a zavarodásban megkavarodott szereplők kezébe is.

Percek múlva, a hártyaképp áttetsző anyag mögül bizonytalanul és lassan közelít a teremtés testvérpárja (csodálkozó tekintetük őket teszi semmit nem látott, sápadt arcú reménységekké): Viola (Mészáros Blanka e.h.) és Sebastian (Vecsei Miklós e.h.) kapaszkodó kezeit a vihar (a Bolond kerti slaggal simogatja a fóliát, közben égdörgés zeng a szemléltetés végett) széttépi. A fiatalok ezzel szerencsétlenül és shakespeare-ien véletlenül elkeverednek egymás közeléből: Viola Illíria partjaira vetődik, megmenekül, majd Cesario néven, nadrágban, váll alá érő szőke haját szoros kontyba csavarva Orsino herceg (Csapó Attila e.h.) szolgálatába áll. A karakterek egyébként nem Shakespeare végtelen, ódon és veretes nyelvén szólnak: Radnóti Miklós és Rónay György fordítását felhasználva az alkotókedvű (és -tehetségű) egyetemi hallgatók — név szerint Csapó Attila, Vecsei Miklós, Janka Barnabás, Tóth János, Zoltán Áron, Tóth András, ifj. Vidnyánszky Attila, Zsigmond Emőke, Mészáros Blanka, Radnóti Zsuzsa, Deres Péter — mai, könnyed folyású, a „facsargató” nyelvi humort elbíró, azt közvetíteni tudó szöveget kreáltak.

A helyi nemesember valódi reneszánsz-lelkület (többször egyébként Jupiterre esküszi érzéseit): régóta bombázza Olivia grófnőt (Zsigmond Emőke e.h.) szenvedélyes, sokat követelő, nem tompuló, a visszautasítások által csak még inkább felkorbácsolt, rajongó érzelmeivel. Romantikus kirohanásai pergő lantzenével kísért áriáiban kapnak — szó szerint — hangot. A szerelmével kínlódó herceg — bokáig érő egyfekete öltözete okán kész man in black — nem tudván mást tenni, újdonsült és megbízhatónak bizonyult szolgáját, Violát küldi a magát merevül elhatározott (bátyja halála miatt vállalt egy éves gyászt), megközelíthetetlen nemesasszonyhoz. Cesarióból a vallomás során kibújik (kitör, egyenesen) a nő, a szerelmes Viola heves vallomása — ezt nem sokkal megelőzően pedig Olivia feje kukkant ki a sötét függöny egy tépőzáras lyukán. Meglepő, mert a hercegért rajongó lány viselkedését és szóhasználatát határozottságában (elhatározottságában) inkább egy férfitól várnánk. Bár nyilvánvalóan nem állt szándékában — hiszen őt bajtársnak, férfi szolgálónak tudó szerelmese saját izzó szavainak tolmácsolására kéri meg —, a pajkosan ugrándozó, játékos természetű grófnő fejét elcsavarja: az távozása után a megüzent vallomás szavait, részleteit rebegi.

Az Olivia-rezidenciában tartózkodik a látogatás idején Nemes Böffen Tóbiás (Mészáros Máté) és ivócimborája, Nemes Keszeg András (Telekes Péter), akinek nem kell kétszer mondani, ha hektoliternyi alkohol elnyeléséről van szó. Utóbbi hosszú lábán halásznadrágként fityeg elegáns pantalon, s amikor a két csirkefogó (a szárnyas háztájiból is legszívesebben csak pálinkázna) a második felvonásban egyszer kerekekkel ellátott (hogy kellő időben, kellemes célból jó helyre érkezhessen) kisméretű frizsiderből szemezgeti a palackokat, a nézőnek az az érzése támad, nem ők fognak a szeszbe fulladni, hanem a szesz őbeléjük. A flörtre könnyen kapható Mária komorna (Bata Éva) fürdőkádat gurít a deszkákra a színfalak mögül: a tisztálkodó-alkalmatosság rakománya a mulatozásban keservesen kimerült, lábadozó nagybáty, a fejfájós másnap szenvedő alanya. Az őszes férfi ropogós, szürkés öltönyében sírós hangon nyüszít, egyik kezében tartott vizes kendővel próbál életet borogatni gondtól felhős homlokára: másikjával bőrszíjjal hordozza apró magnóját.

Nemes Keszeg — aki egyébként Olivia kezéért vendégeskedik a háznál — legelső jelenetében pityókás kancsalsággal jelenti ki sértődötten, távozik, majd Nemes Böffen tömörségében meggyőzőnek bizonyuló rábeszélését követően közli a megnyugtató választ vendéglátójával: akkor még marad egy hónapot.

A második felvonást is hosszúra nyúlt, egyszeri csengő jelzi: a színen először komótosan és türelmesen lépked a Bolond, később, miután a deszka szélére helyezett mikrofonállvány mögé cövekel, egyre ingerültebben húzogatja szemöldökét, lesi a ráérősen szállingózó későket, fél lábon topog, „cammog”, egészében méltatlankodó arckifejezésre vált — egy ízben bőszen karórája helyére is pillant. (Mire a mellettem helyet foglaló pár megriad a „feltűnéstől”, hogy embereket állítsanak fel a várakozás feszült másodperceiben, és inkább a sor szélére húzódnak gyorsan.)

Gonosz és kegyetlen tréfa adja a darab egyik, e felvonásbeli clown-jelenetét: Malvolio (Fesztbaum Béla) — akinek homlokára nyalt frufruja, kopott, szőnyeg anyagból szabhatott fáradt gesztenye öltönye, pedáns követelményrendszere, páratlan ünneprontó képessége egy csinovnyik kisszerűségét sugallja — részére szerelmes levelet a komorna (kézírása megtévesztően hasonlít úrnőéjéhez), Nemes Böffen, Nemes Keszeg és a Bolond — a grófnő nevében. Az írás többek között tartalmazza citromsárga harisnyája és a térdére kötött bokréta dicséretét és „megkérést” a folytonos mosolygásra és a házbeliekkel való otromba viselkedésre. A savanyú udvarmester rémes csíkot húz szájából és félelmetes háztetőt szemöldökéből (mosoly születik), majd elképzeli, ahogyan egytől-egyig, válogatott halálnemekkel végez a rezidencia lakóival. Utálatos viselkedését Olivia értetlen és óvatossá váló távolságtartása „jutalmazza”, a sátáni vicc kieszelői pedig időközben bezárják a lakás egy szűk szobájába, s mikor a Bolond segítségéért kiált, az idegesen lisztet és tojást dobál az ablak felett („Azt hittem, palacsintát csinálunk!”, kész az őrület), letöri a kilincset nagy kapkodva, összekeveri a kulcsot egy maroknyival, csak hogy ne kelljen kiengednie az ellenszenves férfit.

A felvonás folyamán a fekete, hosszú ujjú garbó-ruhát időközben égkék estélyire cserélő Olivia újdonsült érzelmeit észreveszik Tóbiásék: Nemes Böffen cimboráját bosszúra ösztökéli, mire az a „hátborzongató” és „félelmet keltő” jelzők mögött jócskán elmaradott kihívó levelet címez Cesarióhoz. A bajkeverő nagybáty, elolvasva a levelet „pohárbarátját” alaposan szembedicséri, majd a háta mögött (valójában nevetségesnek tartja a Fiatalember!-megszólítással kezdődő párbajüzenetet) őt nagyobbnak és erősebbnek, félnivalónak beszéli el — aztán hasonlóképp cselekszik Cesarióval kapcsolatban, kölcsönösen tüzeli az összecsapásba tehetetlenül és ártatlanul belekeveredő lányt és a „harc” során megfutamodó jegyesjelöltet. A színpadi megoldás érzékletességében és érzékeltetésben páratlan: egy kifeszített fehér vászon mögött a színre képzelt pumpával felfújja az alakokat, akik méretüknek megfelelően izmukat feszítik. Ebben a harcban lép ki végérvényesen Sebastian holtának hittségéből: a darab feloldását-megoldását végtelen kavarodás, zavarodottság, értetlen kérdések előzik meg. És ahogy egyre világosabb lesz a színpadon, megértően nyugtázza Orsinóval együtt a többi alak a vízbe fulladtnak hitt (halkan jegyzem a Bolond fokozatait: bolond, őrült, vízbe fulladt) Sebastien és a grófnő fürdőkádban kötött, érzéki, samponreklámra emlékeztető frigyét.

„A Vízkereszt, mint hibátlan egységbe szerkesztett komikai nagykoncepció, a szakmai tudathasadás remekműve. Vezérmotívuma a hibbanás, melyet fölényes logikával és táncos eleganciával forgat meg többször is önmaga körül…” olvasható Géher István a Shakespeare-színműről megfogalmazott gondolata (Géher István: Shakespeare, Színházi Est: http://www.olh.hu/szinhaz/estek/7-8.html). A „hibbanatot” éles zenei kanyarok (olasz nyelvű romantikus ének és a Gedeon bácsi Szécsi-szerzemény között nincs átmenet) és az a csupán első értelmezésre furcsa tény jelzi, hogy a Bolond szájából hangzanak el meghökkentően ülő és álló esszenciák. „A fiatalságnak ára van, ne kérdezd, csak vedd meg!” ad tanácsot egy ízben, ami rögtön hihető, ha rábólint a befogadó — tegyen, ahogy tetszik — az ifjú figura másik megjegyzésére: „Jobb egy bölcs bolond, mint egy bolond bölcs”.

Rendező: Marton László
Bemutató 2014. január 10-én a Pesti Színházban