Azt hiszed, hogy nem vettem észre, milyen könnyedén, pajkosan-nevetve húztál be a csőbe, pedig te is tudod: őseink a halottak egyik szemére aranyat helyeztek, másikra ezüstöt, hogy a túlvilágon is lássák a Napot és a Holdat, hogy világol, aki tehát szemérmes, már nem viháncol, nem ficánkol, nem etimologizál, nem pörög, csörtet, nem forog fenn, nem bölcsködik, nem szájal, mondikál, nem bikalkodik, fehérnépek után nem koslat, nem benderészik, nem csecserészik már, nem küld el senkit a szeme világába, nem teszi a nagy legényt, kicsibe se aprít, nem vankujkodik, nem toporog, nem tetentók, nem zelegor, csajbota, egyik lábáról a másikra nem áll, csihányra nem pesel, nem feszedezik, kert végiben nem szeplet, nem cseszlet, ganét többé nem hány, hanem hát, jobb dolga nem lévén, lesüti a szemét, feltűnést nem kelt, nem sertepertél, nem fészkelődik, nem gamatkodik, nem dobálja magát, feltűnési viszketegségben nem szenved, nem fingik a finomlisztbe, nem pirít senkire, nem fuzsitus, senkit meg nem kujakol, meg nem sirít, nem veselkedik, rokolyákon nem matat már, bé nem huncutkodik, senkit meg nem sasol, nem olvas rá átkot, puhakönnyű szavakból nyaka köré nem fon láncot, derekára ölelést, mindig szebbet, hóra láncot,

farkasfogat, kikericset,

csendben van, de éberen,

asztrál-testben megpihen,

Napját nézi, más világát,

ki maga is fény,

örök forrás,

adatközlő,

menő csávó,

bódhiszattva,

dohányvágó,

hajdina tán

örökléthez,

feljebbvitel,

levél, hitves,

razglednica,

szóköz.

Ezer éve araszoló csend

nyelved hegyén.

A kislányom* nő.

A kegyelem is nő.

Már járnak.

Átjárnak.

*péntek 13-án.