bevonulok csendben bársony börtönödbe

nevetésed hallva megenyhül a végzet

jóságod peremén boldogságom ébred”

(Papp Tibor)

Ne félj, ne félj!, hintázik, miközben mondja, hintázik, pedig felkavarodik az egyenletes előre-hátramozgástól, de szereti, hogy csupa színeket lát, csupa titkokat közben, a hajából pár szál a szájába csúszik, vagy a szeme elé, esetleg úgy érzi, mintha nem is lenne.

Igazi attrakció, mindenki tudja, hogy ő csak lassan és egyenesen, és hogy szabályosan, időre, hibátlanul, pontosan és igényesen — de amikor hintázhat, talán fejjel lefelé, nyújtott egyenes lábbal, talán röppen vele a ház, a szemközti buszváró, a háta mögött a homokbucka, az állatkereskedő boltja és maga az árus benne, röppen a táska, papírok szóródnak szerte, szanaszét esik minden.

Valahol valaminek a szélén áll éppen, valamit el akar érni, nyomaszolják, beakasztja a lábfejét, karját átfonja, szabályosan, ahogyan kell, kék minden, aztán piros, sárga és arany, ne félj, ne féljetek, csak pontosan, szépen, hibátlanul, talán röppen a haj, benne a szálak, cukorszagún, a peremen, jóságosan, előre-hátra, pár szál.