„Óh, áldott az az asszonyok között,
Aki verset tud írni.”
(Ady E. : A verselő asszonyok)

Szerencsés az a „szépnembéli versszerző”, akinek költői kiteljesedését klasszikus poéta vigyázza. „A versben egy szükségtelen szónak sem szabad lenni [...], azon kell igyekezni a poétának, hogy [...] a legnagyobb s legmesszebb terjedő tárgyakat és gondolatokat minden lehetséges rövidséggel s tömörséggel adja ki” — ezt írja a költészet művészetéről Berzsenyi Dániel Dukai Takáts Juditnak („Kedves Kisasszony húgom!”-nak). Korának legismertebb költőnőjét Katona József is nagyrabecsülte. Szólaljon meg most Az én lakhelyem egyik strófája: „Oh, mily édes akkor nyugalma lelkemnek, / Ha tisztemből semmit elmúlni nem hagyok; / kellemes körében kis kis házinépemnek / Érzem, hogy feleség s édesanya vagyok / És ezeken túl verselő asszony”.
Jól van-e így? Berzsenyi a Dukai Takáts Judithoz episztolában válaszol: „De hát csak erre vagynak-é teremtve / Azok, kik embert szülnek és nevelnek”.
Most pedig nézzünk körül a kevésbé szerencsés keleti égtájakon!

„Első költőnőnk a századvégi szabadságharcok idején élt” — olvashatjuk a Szöveggyűjtemény a régi magyar irodalomból II. részében. Petrőczi Kata Szidónia (1664-1708) kellemes kis körök helyett nagyúri származást és zaklatott életet kapott sorsától és korától. „Sebesült” szívvel élt, férjura elhidegült tőle. Vigasztalásul elmélyíti vallásos érzelemvilágát, másrészt: „Versekkel enyhitem keserüségemet" (Oh, kedves violám...). Gróf Petrőczi Katának flastrom a költészet.
Háborús idők jártak, zivataros századok. Csatán lelte halálát 1594-ben az első magyar nyelven ékesen szóló költőfejedelem, Balassi Bálint. A reneszánsz életöröm és természetábrázolás ma is rabul ejti a versolvasót: „ ... kikeletkor / Az sok szép madár szól, / Kivel ember ugyan él; / Mező jó illatot, / Az ég szép harmatot / Ád, ki kedves mindennél.” (Lám, katonaköltőnk dicséretét a természet érdemli elsőként.) Feledhetetlen a Borivóknak való felütése: „Áldott szép pünkösdnek gyönyörű ideje [...]!” A tavaszi idő dicsérete bűvölő erejű és igéző finomságú: „Te nyitod rózsákat meg illatozásra, / Néma fülemile torkát kiáltásra, / Fákot is te öltöztetsz sokszínü ruhákba.” Egészen modern költői kifejezés az „Az szép szagú mező” szinesztézia.
Miért időztem Balassinál? Két évvel halála után egy költőnő lantján — prózai levélbe szőtten — hat szép, míves vers(részlet) szólal meg. Az egyikük, nekem a legkedvesebb, hangos mondásra kínálja magát (annyira friss, „jóízü”): „szíp csergő patakú, / gyönyörü folyású, / minden szíp füvekkel, / fákkal, virágokkal, / zúgó, csorgó folyás / mellett sok szép szavú, / kiterjedt szép ágú / és gyönyörködtető / fákon nagy ékesen / szóló madarakkal / megékesíttetett / forrással, szép kúttal”.

A költőnő (nőköltő) neve: Telegdi Kata, várúrnő. (Zokoly Miklós felesége, Telegdi Pál testvére). Telegdi Kata levele Kisvárdán kelt 1595 előtt, címzettje Telegdi Pálné Várday Kata talán. (Ilyenformán „szerelmes Asszonyomnak Ángyomnak sógorasszonyának” szól.) Ha ő, akkor magvasan és mívesen írt levelekkel örvendeztette meg Telegdi Katát. Ugyannyira, hogy fölébresztette benne a szunnyadó költői tehetségét. Az első magyar költőnő első érett versének születési körülményeit így rögzíti a kisvárdai levél: „Az kegyelmed mestersígesen gondolt, jó akartjábul formált és bölcsessígesen írt leveleit megolvastam, kiben úgy gyönyörködöm”, a vessző után, versformában természetesen, középre írva azonnal következik a lírai alkotás:

mint az gyöngyhalászok,
mikor ü hálójok
gazdag szép prédával,
megtelik gyöngyökkel,
azok között alig
hiszi örömíben,
mellyiket kaphassa,
tegye kebelíben.

Ilyen igazgyöngyök, levelek szereztek ünnepi örömet a Balassi-korabeli költőnőnek. (A költőfejedelem többször járt a várdai várban mint házasodó férfi és — felesége, Dobó Krisztina révén — vár- és birtokszerző.) Telegdi Kata ismerhette Balassit, s ami ennél fontosabb: a verseit (vagy néhány jelentőset közülük). A szép és igaz szavú költészet, mint búvópatak, friss forrásban tört föl a rétközi mocsárvidék és a homoklankás Nyírség találkozásánál. A gyöngyhalász-hasonlat áttűnik metaforába, s a versszakban, a hasonlatban a kép, a hasonló (azonosító) lesz fontosabb. A kép különlegességét fokozza az egzotikusság. A rímképlet gyakorlott alkotóra vall: a a b b y c y c, páros és félrímes.
A második vers(szak) „alcíme”: „Az vagy mint az szép parlagon sétáló kis nyulakat...” szerves kapcsolatban áll a költeménnyel:

kik nagy mulatsággal
vadásszák ebekkel,

[...]

Ezek a gördülékenyen folyó versek mégsem élnek önálló életet, mert nincs címük. Együtt azonban élnek ma is, mint a harmadik, túlérett reneszánsz vonásokat mutató, már-már barokkosan-rokokósan díszes, derűs (és bizony mesterkélt) rész:

Mikor kertecskémbe, megyek be kedve
megyek be kedvembe,
[...]
mellyeket két kezem
ültetett vagy vetett
az sovány homokban,
nem tudom mellyiket
szakasszam elébben.

A sovány homok honi táj, szabolcsi táj (Nyáry Pál írta feleségének, Várday Katának: „[...] sok bort kellene foglalni és Várallyán, bátor az nyíri bort se hagyják." Lehet, hogy a kisvárdai vár közelében járunk (a mai Szőlőskert utcán?). Telegdi Kata a kisebbik hazája iránti szerelmét is levélbe írja: „[...] gyönyörködtessem szegíny hon lakos szívemet”.

„Miképpen kévánkozik a szarvas az folyó vizekre” (olvashatjuk az első bibliafordításunkban) — úgy vágyakozik a „szépnembeli” verselő asszony a nyugtató, idillt kínáló tavaszi természetbe. Zsoltár-ihletű volna a „szíp csergő patak" füves-virágos-fás tája? A Telegdi Kata-vers születése után nem sokkal fölhangzik az országosan ismert és kedvelt Szenczi Molnár-zsoltár, a 42. : „Mint a szép híves patakra / A szarvas kívánkozik ...”
A várdai költőnő meglepően jól (mondhatjuk: gyakorlottan), iskolázottan versel. Reneszánsz-humanista szokás szerint a görög-római mitológia védisteneihez fordul. Költői öntudattal nevezi meg a művészet pártfogóját, Pallasz Athénét, Minervát, akik egyben a városok oltalmazói. A természetkedvelő Diana szép adományai után a kincses „kulcsos várasokat” említi, melyekben a művészet istenei „laknak szíp várakat". (Azon időbe az í-zés meglehetősen gyakori volt.)
Prózai résszel zárul a levél, stílusos szépprózával: „De ezeket az köztünk való mulatság kedvéért irám csak [...]”.
Csak? Inkább bizonyításul írta, hogy ángyának titkára (Rimay János, a Balassai-tanítvány költő?) is belássa: poéták a nyíri homokon is teremnek, nemcsak „az forrás mellett”.
Telegdi Kata után majd csak kétszáz évvel Csokonai erősíti föl az erdő-patak-tó kultuszt A Magánossághoz c. elégiájában. „E hely poétának való” — mondja.
Ámde az alföld, Felső-Szabolcs is poétának való hely, mint azt Telegdi Kata, az első jelentős költőnő, művelt kisasszony oly ékesen bizonyítja.
A vártnál, de nem a kelleténél hosszabban időztem Kisvárdán. Egy órányi gyalogjárás innen (vagy öt-hatpercnyi autósuhanás) Anarcspuszta, a Czóbel-kúria a kiterjedt őskertben. Ott élt, alkotott a XX. századi modern magyar költészet egyik előfutára, Czóbel Minka. Ez a nyírségi táj bölcső- és lakóhelye s halóföldje egyben. Nagy európai utazások és udvarházi látogatások oldották persze vidéki elszigeteltségét, és sikerült elkerülnie a provincializmust.
Költői eszközei jórészt hagyományosak, XIX. századiak: „Kis falu van a csendes Nyírségben, / Szép nagy kert a falu közepén ... Ez tanított minden szépre, jóra” (Őszi áldás).
Az otthona a füstszagú, deszkakerítéses, ökörjárásos, csürhejárásos falusi utcán túl magasodik, erdőnyi park útjainak gyújtópontjában. Eltűnődhetünk udvarházuk emléktáblájának két szép, páros rímű verssorán: „Már hogyne szeretném ezt a kedves tájat! / Csak itt pihenhet lelkem, ha kifáradt." Por és csillag, homoki rozs és akác — a vers címe: Otthon. A por címen (és ez modernség a korszerűség jele!) impresszionista stílusjegyeket fölmutató műalkotás kerül ki tolla alól: „Repül a por az őszi táj felett, — Hamvas, kavargó, könnyű fellegek — / [...] Nagy csordák fehér sokasága benne, ... Sötétebb színnel, simább mozdulattal / A vidám, fürge ménes hazanyargal, / Aztán libák fehér szárnnyal repesve, [...]. A láthatáron nyárfák koronája, / Levélzetük égő világos sárga [...] Aranykévéket dob a por felébe [...]”. A dekoratív festőiség, a szecesszió jegyeit láthatjuk pl. Egy hét (Kedd-vásár vagy Csütörtök-gyertyaláng) c. műveiben.
„Megcsillan ezüstje / kis tükörnek. — Sötétlő sokaságra / éken borul a lacikonyhák füstje.” (A költőnő maga is festett.)

A fekete lovas — előszimbolizmusa révén — már Adyt sejteti: „Akác-sorok közt veres holdvilág süt, / Ut homokjában, porfellegben / Egy lovas közeleg.” Adynál: „Holdvilágos, fehér úton... Ügetnek a halál-lovak” félelmesebb, borzongatóbb a jelképi világ. (A mű címe is: A Halál lovai).
Czóbel Minka szabadverssel is kísérletezett, ő „ritmikus prózá”-nak nevezi, mint pl. A győzedelmes c. művét.
Szülőházának emléktáblája pontosan és véglegesen megfogalmazza, hol az őt megillető helye: „A századforduló költészetének kiemelkedő egyénisége, az új magyar hangú líra egyik előfutára.” Parkbeli sírja hozzá méltó emlékjel, rajta megfontolandó intelem: „Czélod bár fedje sürü fátyol, / Vonz a magasság, vonz a távol. / Kerülő utakon ne tévedj, / Fejlődnöd kell, csak ez az élet.”

Két óra gyalogjárásra, úgy tíz, tizenkét kilométerre Anarcshoz egy másik költőnő énekelt föl, föl a naphoz, kék éghez: Ölbey Irén: „Itt élek a Nyírség szürke porában, / de aranyba s azúrba mártom szárnyam, / bennem hétszínű csodaszivárvány van.” (A Nyírség porában). A Felső-szabolcsi Döge a község, ott született, idősödő korában ott lakott s ott halt meg a (mese)író- és költőnő (1902-1987). A mai fiatal versolvasók számára bizonyára ismeretlen vagy alig ismert ez a hétszilvafás nemesi származást sejtető név. Mesterei a korszerű magyar líra klasszikus alkotói voltak a Nyugat folyóiratnál. (Az avantgardizmust viszont nem követte).
Ölbey Irén ars poeticája mértéktartó önismeretre vall: „Ha nem lehetek forró fáklya, /
Legyek kis szentjános-bogárka. // Leszek mécs, mely az éjszakában / fényességet szórt szerte lágyan." Erre is szükség van: „... a vers / lángra lobbantható / s mécslángja vagy máglyatüze / az ember arcát világítja meg” — vallja Rákos Sándor (szintén szabolcsi születésű), a XX. század egyik költője.
A Magyarságom-ban Ölbey Irén összerakja a magyar mivoltának az alkotórészeit: „... a színek forró keveréke... / a szülőtáj, az anyatej // a ház, a kert gyerekkoromban, / vén Bodrogköz, Latorcavölgy, / szőke Szabolcs.— Természet- és tájlíra ezen a vidéken gyökerezik. Ambivalens ez az érzés nem egyszer: „Egyhangú táj. Krumpli, dohány, dohány, krumpli. Itt-ott sovány // kútgém. Meg kék ákácsokrok. / Aztán homok, homok, homok, / kavargó lösz, árva sík / tenyér, mely esőt szomjazik, / zúgó záport...” Ráismerünk az árvaságunkra? A távoliságunkra? Ráismerünk-e magunkra a befejezésben? „E végtelen.../ bús föld szülőföldem nekem. / Szomja... a véremben...”
1967 tavaszán kelt egyik keserű látleletű költemény: „A fák közt a szél sikoltva zúg. / Szikkadt táj ez. Az árva Tisza-zug. / A Tisza-kanyar. Süket. Daltalan.” Szélbe kiáltott S.O.S. a homoktengeren. Arcunk vonása ez is.
A fölemelés finom, néha érdes eszköze az őszinte költészet. Dalban, szerelemben, vallásos húrokon.
És abban a nemes emberi magatartásban, amelyik Levéltöredék c. versében is föllelhető „[...] üzenet jött, mint távirat, / hogy lelkem a szépségeket keresse / a tűnő fellegek alatt.”

Ez lehetne a három szabolcsi költőnő hitvallása.